Jézus gyógyításai

(lélektani tanulmány)

 

írta

Szent-Iványi Sándor

 

Kolozsvár

1937

 

Tartalom:

 

I. rész A gyógyítások fontossága Jézus jellemének megállapítására

 

II. rész Jézus gyógyításai valószínűségének megállapítása. Milyen betegségeket gyógyított Jézus?

 

III. rész  Miként gyógyított Jézus?

 

IV. rész  Összefoglalás

 

 

 

I.  rész

 

Ennek a kérdésnek felvetése csak látszólag időszerűtlen. Igaz, hogy már sok nem érdekli az embereket azok közül a régi problémák közül, melyek felett a mindenkori reformálók és a mindenkori maradiak olyan szenvedélyes harcokat vívtak régen. Kétségtelenül igaz, hogy a régi hitviták sok kérdése megszűnt a ma számára kérdés lenni. Viszont az is igaz, hogy vannak olyan problémái is a letűnt századoknak, melyeket végleg megoldani nem lehetett a múltban s amelyek viszont el-nem-hanyagolható fontosságú kérdéseket adnak fel minden hívő kereszténynek, minden korban.

Ilyen kérdésnek tartom Jézus gyógyításainak a kérdését is. Ha ez a probléma nem áll vilá­gosan előttünk, ha erre a kérdésre s „Igazak-e azok a leírá­sok, amelyeket az evangéliumokban olvashatunk Jézus gyógyí­tásairól ?" — nem tudunk határozott igennel, vagy nemmel fe­lelni, akkor Jézusról magáról és arról a küldetésről, melyet megvalósítani igyekezett, szintén nem tudunk képet formálni magunknak. Minthogy pedig a kereszténység = Jézus köve­tése, a fenti kérdés eldöntése nélkül nem lehetünk jó keresz­tények sem.

Jézus gyógyításainak a kérdése tehát Jézus jel­lemének és küldetésének értékelésére nézve elhatározó fon­tosságú, Különösen is az számunkra, akik nem a halál, hanem az élet Jézusát hirdetjük és szeretnők követni, Míg ugyanis a megváltás gondolatkörét hirdető felekezetek számára a feltá­madás kérdése az a fordulópont, melynek meg nem történte esetén „hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hite­tek is" — addig a mi számunkra Jézus gyógyításai képezik ezt a fontos pontot. Ha ugyanis Jézus gyógyításai nem történtek meg, akkor Jézus jelleme és küldetése az elméleti sík felé tolódik el, azaz főként erkölcsi és teológiai igazságokat hirdető vándor-tanítóként tűnik fel előttünk. Ha viszont gyógyításai tények voltak, akkor a lelki orvos elevenedik meg előttünk, aki igazán pásztora az ő juhainak s egyúttal utat mutat a késői papi nemzedékeknek t „ti is azonkép cselekedjetek !" Mikor Jézus — Lukács evangéliuma szerint — átesvén a megkísértetés próbáján, először tanít Názáretben a zsinagógában, Ézsaiás próféta ezen szavait választja tanítási tárgyául: „Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegé­nyeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyitását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét." S azután leülve, így szól: „Ma teljesedett be ez írás a ti hallástokra." (Luk. IV. 18—19 és 21,) Az a kérdés, hogy ez a — mai nyelven — program-beszédnek nevezhető felsorolás Jézus későbbi munkássága során mind megvalósítta­tott-e ? Tehát nemcsak az evangélium hirdetése, hanem a töredelmes szívűek meggyógyítása is ?

„Jézus életének néhány modern megírója — írják Elwood Worcester és Samuel McComb Jézus gyógyításairól szóló köny­vükben  ( Body, Mind and Spirit. London, 1931. 262 old. )  — úgy érzi, hogy mentegetőznie kell hőséért, mikor kénytelen elismerni, hogy Jézus legtöbb idejét és erejét az emberek fájdalmainak enyhítésére és testi nyomorúságaik gyó­gyítására fordította, Ha az ember az ily irányú írásokat ol­vassa, szinte azt kell hinnie, hogy Jézus az erkölcstan és a teológia akadémikus tanára volt és nem emberek gyógyítója, aki egyképpen harcolt azoknak testi és erkölcsi nyomorúságaival. Dr. Murry „Jézus élete" című munkájában azt mondja, hogy Jézus saját akarata ellenére gyógyított.

A gyógyításokat kikényszerítették belőle s őt mindig elviselhetetlen szomorúság fogta el utánuk. Dr. Warschauer az ő „Krisztus történeti élet­rajza" című munkájában, melyet „tudományos" életrajznak ne­vez, tagadja, hogy bármilyen vallásos jelentősége is lenne Jé­zus tanításainak az ő egyéniségének minden igazi értékelése számára az ő gyógyításai, bármilyen gyöngéd érzelemből fakadtak is, teljesen másodrangú jelentőséggel bírnak csak". Renan úgy gondolja, hogy Jézus orvosi munkája olyan szerep volt, amelyet akarata és jobb belátása ellenére kényszerítettek rá anyagelvű és csodát váró kortársai, akiket ő nem akart túlsá­gos keményen elítélni.

Jézusnak ez a mentegetése tulajdonképpen sértés, erő­szakolt védelmezése annak, aminek nincsen szüksége védelmezésre, hiszen tiszteletünket és szeretetünket váltja ki. Jézus egész lelkével az ő gyógyító missziójának adta magát, örömteljes felszabadulással, Bármerre ment,' a csüggedtek föléledtek, a szerencsétlenek fájdalmai elcsitultak, öröm- és hála kiáltásai töltötték meg füleit és zenéltek szívében, Vé­gezhetett volna-e Jézus ennél áldottabb munkát ? Szerette a betegeket és a nyomorultakat teljes szívéből s ezért iparkodott meggyógyítani őket.

Amint Dr. T. R. Glover helyesen mondja s „Azt mondja Máté emlékezetes mondatában: És a vakok és sánták Hozzá jövének a templomba és ő meggyógyította őket. Úgy tudjuk, ezeknek a számára rendkívüli dolog volt a templomba jönni, de ők valósággal gravitáltak Jézus felé", (A történelem Jézusa 123, oldal.) Miért gravitáltak ezek Jézus felé ? Mert, ha a leírásokban hinnünk lehet, ő sohasem utasította vissza a be­tegek segítség-kérését azzal az ürüggyel, hogy a betegség szük­séges a lélek számára, hogy azt megpróbálja és megtisztítsa. Ahol Ő betegséget látott, úgy tekintette azt, mint Istenországa egyik ellenségét és minden erejét összeszedte, hogy ezt a ká­ros dolgot leküzdje. Úgy a testi, mint a lelki betegségek, az ő szemében kihívást jelentettek az Atyába vetett hite számára, életének célja ellen elkövetett merényletet, amellyel Ő mindig szembeszállott, El nem fogadni ezt a kihívást, számára annyi lett volna, mint élethivatásával, az Atyától rábízott küldetésé­vel szembeni hűtlenség."

Nálunk, unitáriusoknál, mind máig sajátságos kettősség ta­pasztalható egyházunk felfogásában Jézus gyógyításait illetően. A hivatalos egyház, a szimbolikus íratok, a káték, mindig igaz­nak, megtörténteknek tanították Jézus gyógyításait. Símén Do­mokos maga is elismeri a XVIII, század unitáriusairól írva s „Szerintök Jézus semmi csodát nem tett munkássága kezdete előtt, Ekkor is azért vitt végbe bámulatos tetteket, (miranda opera) hogy tudományának isteni voltát bebizonyítsa. Bámulni lehet, hogy az unitáriusok e tekintetben szabadabban nem nyi­latkoztak s a régebbi unitáriusok nézeteit tovább nem fejtet­ték," (Simén Domokos: Az evangéliumi csodák, Kolozsvár., 1875. 40 old.)   Ugyanakkor azonban mindig voltak merészebben gondolkozó unitáriusok, akik Jézus minden csodatettét s így az ezek közé sorolt gyógyításokat is nyíltan tagadták, ha nem is írásban, legalább szóban, Ezért a kettősségért mondották volt más felekezetűek rólunk, hogy az unitáriusok mást hisznek, mint amit vallanak. Újabb időben, tehát a XIX, és XX. szá­zadban is folytatódott ez a kettősség, Ferencz József és Simén Domokos, a gimnáziumi tanár és a későbbi teológiai tanár Dr. Borbély István, Vári Albert akkor még vallástanár és Gálfi Lőrinc teológiai tanár felfogásbeli különbségeire mutatunk csak rá, hogy e kettősség fennállását mind máig jellemezzük.

I. Ferencz József lassanként kihagyta Kátéjából a külön­böző kiadások során azokat a hittételeket, melyek vagy csak kényszerűségből voltak a mieink, vagy pedig az idő múlásával elavultak. Jézus gyógyításairól azonban még az 1927-ben meg­jelent 14-ik kiadásban is tanít, „Mi intézkedést tett Jézus a végre, hogy tanai elterjedjenek ?" — hangzik a 77-ik kérdés, S a felelet ez t „Jézus mindjárt kezdetben 12 férfit vett maga mellé, kiket közönségesen az ő tanítványainak neveznek, Ezek­kel járt ő falukra és városokra, mindenütt tanított, a szegé­nyekkel jót tett, a betegeket gyógyította, s ez által tanítványait az ő tanai terjesztésére készítette."

Ezzel szemben Ferencz József nagynevű kortársa, Simén Domokos könyvet írt az evangéliumi csodákról, melyben a fel­tétlen csodákat elveti s csak „a bámulás csodái"-t ismeri el, „Kimutattam — írja a Végszó-ban, — hogy az erkölcsi és ter­mészeti világrend Istennek szabályos gondviselése, vezetése és működése alatt élt s Isten a maga végetlen bölcs intézkedé­seiben saját törvényeitől, elveitől el nem tér, azokat fel nem függeszti és meg nem változtatja, mint ahogy a régi kor gon­dolkozott és ma sokan képzelik," (Simén: Az evangéliumi csodák. 146 old)   

A csodák közé sorozza Jézus gyógyításait is, melyeket nem tart megtörtént tényeknek, hanem szimbolikus, képletes tanításoknak minősít. A „megszáradt kezű ember" (Mát, XII, 9—21,) esetét pl. így magyarázza: „a zsi­dóknál a szárazság a szellemi terméketlenség képe volt. Az evangélista ennek szem előtt tartásával a kezünk alatti elbe­szélésben a zsidó synagóga ama rideg, száraz tételeire látszik célozni, amelyek helyébe Jézus az élet vizét állította," Továbbá: „a süket-néma meggyógyítása, (Márk VII, 31—37) melyben a süketek és némák alatt azokat a pogányokat érti, akiknek füleit Jézus szelleme és tanítása az igazság szava előtt megnyitotta, lelküket fogékonnyá tette s nyelvüket Isten magasztalására in­dította." „A vakon született ember esete, (Ján. IX. rész) ki alatt az evangélista a pogányokat értette," Az „ördöngösök meg­gyógyítása "-nál hasonlóképen „hiában keresnők a történetiességet. Azt itt feltalálni lehetetlen." Jézus tekintélye és tanításai erejével „megszabadítja az embereket a test és annak vágyai bilincséből (szárkosz és epitümiái) : kiszabadítja a világ hiába­valóságainak uralma alól" stb. (Simén: i. m. 113—169 old. stb.)

Simén tehát, Ferencz Józseffel ellentétben, nem tartja Jézus gyógyításait megtörtént tényeknek.

II. Még érdekesebb a gimnáziumi tanár és a teológiai tanár Dr. Borbély István különböző felfogása a kérdésről. Gim­náziumi tanár korában, „Az unitárius életfelfogás új irányai természettudományi megvilágításban" (Kv, 1920) című érteke­zésében a 9, oldalon így ír : „Még mindig sokan vannak, kik hisznek a csodákban, melyek által Isten a világrend ellenére fog cselekedni  .. . Az új testamentumban Jézus életével kap­csolatban szintén számtalan csodatettről értesülünk ... Csodák tényleg lehetnek, de csak azokra nézve, akik nem ismerik el a világegyetemben uralkodó s mindenkire nézve kötelező rendet, Amíg tudatlan ember lesz a világon, lesz csoda is s mihelyt megszűnik a tudatlanság, mihelyt mindenki megérti a világ­egyetem minden tagjára kötelező örök rendet, megszűnnek a csodák is, aminthogy meg fog szűnni az a téves hit is, hogy a világrend törvényszerűsége alól az ember kivétel." Tehát Jézus „csodatett"-eit „a világrend törvényszerűsége alóli kivétel”-nek tartja s mint ilyet elveti.

 Pontosan tíz évre rá, már mint teológiai tanár, jegyzetet készít hittanból növendékei számára s abban már így ír: „Le­hetnek-e csodák ?   E kérdésre   egy másik  kérdéssel   felelünk: ismerhetjük-e az eseményeknek összes törvényszerűségeit úgy, hogy föltétlen bizonyossággal előre megmondhassuk s mi mikor és hogyan fog  történni? Aki azt hiszi, hogy mindentudó s is­meri a világegyetem életének összes titkait, az ám mondja azt, hogy: nincsenek csodák.   Mi, unitárius keresztények,   nem hiszünk az emberi minden-tudásban és ezért Shakespeare Ham­letjével mondjuk:  „Több dolgok vannak földön és égen.  Horatio, mintsem bölcs elmétek felfogni képes." (Dr, Borbély István:  Az unitárius keresztény hit  alapfogalmai. Kv. 1930. 62-63. old.)

(Sietek hozzátenni, hogy a tíz év múlva adott felfo­gást én nem ellentmondásként kívánom feltüntetni s hanem abban részben fejlődést, részben a felelősség-érzet következ­tében előállott új nézőpontot s a folyományaként talált új érvek számbavétele kapcsán nyert eredményt látok.)

 

III. A harmadik jellemző ellentét Jézus gyógyításait ille­tően egyházunkban Vári Albert (akkor) vallástanár és Gálfí Lőrinc teológiai tanár vitája. Dr. Gál Kelemen „Kilyéni Ferencz József unitárius püspök élete és kora" című munkájában eze­ket írja  „Ugyanez évben  folyt   Gálfi Lőrinc   és Vári  között egy irodalmi vita, amely tárgya szerint szintén ide tartozik, Vári a II. gim. o. részére  tankönyvet   írt az  Újszövetségről,  melyet Boros és Gálfi bíráltak s  nem ajánlották elfogadásra,  Gálfi a megalkuvást nem-ismerő, se előre, se hátra nem tekintő merev racionalizmus álláspontján áll, amelynek a Bibliakritika alapján kíméletlenül vonja le összes  következményeit.  Elveti a Jézus születése és keresztelése körüli legendákat, csodás gyógyításait, ördögűzéseket és jövendöléseket, a feltámadás utáni ténykedéseket, mert nem mesét és mitológiát akar tanítani, hanem történelmet."

Ez a három párhuzam  csak jellemzője annak az állapot­nak, mely mindig fennállott egyházunkban, s mely ma is fennáll. A hivatalos és tudományos megnyilatkozások közötti eme különbséget, gondolatom szerint, nem lehet csupán csak a dézsi egyezség és az üldözések eredményeként tekinteni. Hiszen, épen az említett két feltűnő különbség bizonyítása szerint, ezek a szempontok már nem befolyásolhatták az írókat. A múlt szá­zad-vég, vagy épen a jelen század unitárius írójának már nem kellett attól tartania, hogy a dézsi egyezség megszegése miatt fegyelmit indítanak ellene, (Kovács István megjegyzése csak magánvéleménynek számít.) (1 Ferencz József a Káté 9-ik (1912) kiadásában Krisztus imádását és segítségül hívását kihagyta. Erre mondta K. I.. hogy Dávid F. bűnébe esett s méltán elítélhetnék, mint őt.

Inkább az a lélektanilag érthető nézési különbség magyarázhatná meg ezt a kettősséget, mely a tudós szinte légüres térben elképzelt gondolkozása és a hiva­talos kathedrán ülő püspök, vagy teológiai tanár tanítása között van. Az egyik a boncoló és kíméletlenül bíráló ész világánál nézi e tárgyat s nem fél belevágni az elevenbe, mert hiszen elméletekről van szó csupán, amelyet megcáfol, vagy megerő­sít, de amely nem hoz magával — egyelőre — súlyosabb követ­kezményeket, mint legfeljebb egy-egy tudós társa vitázó észrevé­telét, A hivatalos kathedrán ülő, viszont, meggondolja, hogy amit mond, élő lelkek hitét, reménykedését ingatja, vagy erősíti meg s ügyel, hogy rombolásával ne okozzon kárt mindaddig, amíg a rom­bolás helyén újat építeni nem képes. Hogy végletekbe csapó hasonlattal éljek, a tudós így gondolkozik: „Ha százszázaléko­san nem biztos, akkor ne állítsd," A hivatalos székben ülő pedig így:  „Ha százszázalékig meg nem cáfolták, ne tagadd," A magántudós nézési módja erősebbeknek mutatja a kritika ér­veit, a hivatalos szék viszont a bizonyító érveket látja jobban meg­alapozottaknak. Éppen ezért, ha valamely tétel mellett és el­lene is ötven-ötven érvet lehet felsorakoztatni, akkor a tudós tagadni és a hivatalos megnyilatkozó állítani fog. Nem arról van itt szó tehát, mintha egyik részről tudatos rosszakarat, másik részről pedig akart képmutatás forogna fenn« hanem arról, hogy a különböző körülmények különbözőképen láttatják ugyan­azt a képet. (L. még a „racionalizálás" mélyebbről fakadó elemeit.)

Érdekes ezzel kapcsolatban fölemlíteni azt a levelet, melyet Jakab Elek   írt   Ferencz József   püspökünknek, az   Unitárius Káté új kiadásának előkészítésekor :

„Dolgozz, dolgozz! de a kéreg tágításán a természetes lassú munkássági mértéket tartsd meg. Értesz. Ugrani nem jó, Kalánnal adni be a bölcsességet s kivált a teológiai hitigaz­ságot, az embereknek nem egészséges, mert te fungens aktív pap vagy, nem, mint Simén, csak teológus. Tágíts minden ki­adással, de csak az olyanokon, melyekre hogy az elmék telje­sen el vannak készülve, meg leszel tisztán győződve."1 ( Lásd.  Dr. Gál Kelemen; Kilyéni Ferencz József. Kv. 1036, 65, old. ) Bölcs szavak s jó lenne ma is megszívlelni!

„A Jakab Elek említette különbség — fűzi hozzá Dr. Gál Kelemen — t. i. a fungens papság és a teológiai tanárság lesz az oka és talán a Ferencz József csendben, mérsékelten haladó és Símén radikális szellemisége közötti ellentét is annak, hogy az 1864-ben meg jelent Káté még cipeli a dézsi egyezség reánk erőszakolt hitelveit, melyeket már senki sem hisz és senki sem vall." (Ibid.)

A két álláspont eme magyarázata nyílttá teszi Jézus „cso­dáinak" kérdését a mi számunkra is. Csupán csak az a tény, hogy egyházunk hivatalosan, — amennyiben Ferencz József Ká­téja képviseli ezt a hivatalosságot — mint megtörtént tényeket tanítja Jézus gyógyításait, nem köti meg kezünket és nem dönti el a kérdést.

Mert hiszen az az érvelés, hogy Jézus csodatetteit él kell hinnünk, mert azok alátámasztják tanításai értékét, — már régen a múlté. Amint Sabatier írja : „Jézus csodatetteihez érve, kérdezzük ki korunk nagy embereit, vagy csak önmagunkat is: vajon a fizikai gyógyítások azok, melyek minket Jézus szavainak, a hegyi beszédnek elhívésére indítanak ? Nem in­kább ez az evangélium az, mely hihetővé teszi előttünk a cso­datetteket, az által, hogy meggyőz minket s ha egy ember úgy tudott tanítani, mint ahogy Jézus, akkor ez az ember bizo­nyára elvégezhetett olyan dolgokat is, melyeknek értéke és szépsége hasonlatos tanításainak értékéhez és szépséges ?" (Philosophy of Religion,) (Idézve  W. F, Tillett: The  Paths that lead to God. N.-Y.   1924, 357. old.)

 „Az „argument from miracles", a csodák bizonyító érve, a mai apologétikus írásokból jóformán már tel­jesen hiányzik is" írja Tillett a fenti vonatkozásban. (L. i. m. 335. old,)

Viszont    épen   azoknak   a   fejtegetései,   akik   a   józan ész   és    a    tudomány    álláspontjára     helyezkedve    tagadják Jézus gyógyításait, számomra legalább is, annyira nélkülözik a józan  belátás   legelemibb   feltételeit, hogy  a   leglehetetlenebb csoda is valószerűbbnek látszik, mint a racionalista  magyará­zatok. Minden tisztelet adassék meg, természetesen, Símén Do­mokos   tudományos   munkásságának,   hiszen   elvégre   érveit nem   maga   találta  ki,   hanem   korának   legkiválóbb külföldi teológusainál   tanulta,   kik   az   ú.  n.  történelmi  magyarázás elveit    követve   próbálták   Jézus   élettörténetét   a   legendás elemektől   megtisztítva   valószerűen   összeállítani. Ami azon­ban abban   a   korban   elfogadható   és   tudományos   volt,   ma sokunk előtt erőltetettnek és túl  mesterkéltnek látszik. Mert, ha végig  követjük   Simén  magyarázatait  Jézus   gyógyításaira vonatkozólag, arra a   megdöbbentő  eredményre   jutunk, hogy szerinte az   a sok-sok történet  mind  csak  szimbolizálás,  ké­pes beszéd, Jézus nem gyógyított, hanem az evangélista ilyen formában   ad   képet Jézus egyetemes jellegű  tanításairól,  Ha pedig ez így van, akkor azok a   személyek  is   költöttek  kell, hogy legyenek, akik a gyógyítások alanyai voltak, sőt a körül­mények is, melyek között a gyógyítások  megtörténtét  leírják, Eltekintve attól, hogy így igen sok helyt Jézus utazásai, egész élettörténete összezavarodik — (ha ki kell hagynunk a gyógyí­tások körülményeit) — eltekintve ettől, annyi képet, szimbolizálást kapunk, hogy az már egy kissé sok. Nincs az az alanyi költő, aki ennyi szimbolizálást engedhetne meg magának,  nem hogy élettörténetet, a világtörténelem legnagyobbszerű  esemé­nyeit leíró evangélisták engedhették volna ezt meg maguknak, S épen azok az evangélisták, akik már nem is a közvetlen tanít­ványok elvakult és megihletett hangján beszéltek, hanem a hagyományokat gyűjtögető tudósítóén ! Általában véve a szimbolizálásra akkor van szükség, amikor valamit nem szabad, vagy nem lehet nevén nevezve elmondani, így t a „nem szabad" esete forog fent a felmutatott római pénz esetében, — a „nem lehet" pedig olyankor áll elő, mikor az elmondandó igazság mélyebb és kifejezhetetlenebb annál, semhogy képek igénybevétele nél­kül a tömeggel meg lehetne értetni. Ha csak egyetlen egy vak, vagy ördöngös stb. meggyógyításáról lenne szó, valahogyan még elhihető volna a szimbolizálás fennforgása, — mikor azonban egyik jön a másik után ugyanazzal a betegséggel, itt már semmi­féle okoskodás sem tudja elhitetni az emberrel, hogy ez is, a második, a harmadik eset is, mind ugyanannak az elvnek a képben való bemutatása végett beszéltetik el.

Aztán meg, ha ezek a sokszor szinte klinikai pontossággal részletezett esetek nem való történetek, hanem csak szimbolizálások, akkor mi biztosít minket arról, hogy Jézus életének egész sereg más részlete is megtörtént valóban s nem szintén csak szimbolizálás ? ! Őszintén szólva, rám azt a benyomást teszik ezek a mindent a szimbolizálás elvével magyarázó fej­tegetések, hogy azok a megszorult racionalisták szükségből fakadt erőfeszítései csupán, Egyfelől a racionalista magyarázó meg volt győződve arról, hogy Jézus gyógyításai nem történtek meg, hiszen az akkori orvos-tudomány lehetetleneknek bélyegezte azokat, — másfelől viszont ezek a történetek benne voltak az Újtestamentumban. Ha csak nem akarták tehát azt mondani, hogy:  „hát bizony ezek a történetek az evangélisták jámbor füllentései," — akkor elő kellett államok valamelyes magyará­zattal.  S így fogták rá ezekre a történetekre a szimbolizálás elméletét.

Annak ellenére azonban, hogy ezt a magyarázatot nem tartom a magam részéről elfogadhatónak, a racionalista bírálók magatartását egyébként igenis unitáriusnak és helyesnek is­merem el, Mert hiszen csak két eset volt lehetséges végered­ményben:  vagy elfogadják az evangéliumok leírását Jézus gyógyításairól úgy, ahogy vannak és csupán csak azon az alapon, hogy azok ott meg vannak írva, tehát a szentírás tekintély­eivé alapján, vagy pedig a bíráló ész és ennek teremtménye, a tudomány választóvízét öntik ezekre a leírásokra, hogy va­lódiságukat megpróbálják. ők ez utóbbit választották s lehet-e ma művelt ember, aki ezt a választást ne helyeselné, Hiszen még azok a   felekezetek is,   melyek a verbális inspiráció   elvét vallják, a Bibliát igenis magyarázzák, bírálatnak vetik alá s bizony — ha dogmarendszerük épségben tartása mellett megtehetik — egyes részekre rá is ütik a „hibás", „nem he­lyes", „betoldás", vagy „nem történelmi" bélyegét, Csak ott, ahol dogmatikájuk szenvedne általa, csak ott mellőzik a tudo­mány megállapításait, hogy az ihletettség elvével elfogadtassák e szóban levő részeket, Szabadelvű teológus, persze, a bíráló, elemző ész szavát nem hallgattatja el, bármennyire gyökerében támadja is meg hittételeit az eredmény.

A szabadelvű keresztény teológus ilyetén eljárása azonban két veszélyt rejt magában. Az egyik veszély rendesen akkor áll elő, mikor túlságosan kezdik hangsúlyozni a józan ész mindenható­ságát, Magam tudatosan kerültem ezt a kifejezést s helyette a bíráló, az elemző ész kifejezést használtam, Tapasztalatom sze­rint ugyanis a józan észt akkor kezdik emlegetni köreinkben, amikor egy-egy teológus-nemzedék nem tudja követni a tudo­mány fejlődését, vagy pedig abban, kivívott nézeteire és magyará­zataira nézve éppen veszélyes felfedezéseket vesz észre, Újab­ban, a nagy racionalista korszak lezajlása után, a józan észre való hivatkozás rendesen az új-racionalista provincializmus, vagy ami még rosszabb, az új-racionálista orthodoxia csalhatatlan jele, Ilyenkor és az ilyeneknél hiába hivatkoznék valaki a tudomány olyan új felfedezéseire, melyek, mondjuk, Jézus gyógyításait, vagy azok egy részét legalább elfogadhatóaknak, valószínűeknek tüntetik fel, — kétkedő mosollyal fogadnák a felfedezése­ket, mert hiszen kedvenc elméleteiket döntenék azok meg. Az ilyen magatartás cseppel sem különb a középkori skolaszticizmusnál, melynél tudvalevőleg a tudomány (akkor : filozófia) „ancilla theologiae" volt s csak akkor számított, ha valamelyik már meglevő dogmát támasztotta alá. Az ilyen magatartásért nevezte Czakó Ambró a magyar unitárizmust „modern judaizmus"-nak, (L. The Future of Protestantism in Central Europe, Selly Oak Colleges. England,  1925,)

A tudományt szem elől téveszteni, tehát, számunkra egyet jelent a zsákutcába jutással, Viszont épen a tudomány az, mely néha a másik nagy veszéllyel fenyegeti a szabadelvű keresztény teológust. A tudomány ugyanis állandóan kutat, saját elért eredményeit is újra és újra vizsgálat alá veszi s bi­zony, sokszor meg is cáfolja azokat. Könnyen megtörténhetik tehát, hogy ugyanaz a teológus, aki húsz-harminc évvel ezelőtt a tudomány eredményeire támaszkodva elvetett valamely cso­dát, ma — épen a tudomány újabb felfedezései miatt — ezt az elvetett csodát, mint megtörtént eseményt kénytelen elis­merni. Ez, mondom, megtörténhetik, de azért a tudomány vív­mányaira való támaszkodásunkat feladni nem lehet és nem sza­bad, mert e nélkül vagy a vakhit, vagy valamely külsőleges tekintély szolgai követésének karjaiba esnénk.

Minthogy azonban a tudomány eredményei változnak, szük­séges, hogy elméleteinket és hitelveinket időről-időre összeha­sonlítsuk a tudomány fejlődése során előállott újabb eredmé­nyekkel,

Ezt kell tennünk most s, ha Jézus gyógyításait illetően tisztán akarunk látni,

Mindenekelőtt leszögezem, hogy a csodák mibenlétével, lehető, vagy lehetetlen voltával nem fogunk foglalkozni. Maga ez a kérdés olyan óriási irodalmat tud felmutatni és oly sok­felé ágazik, hogy külön tanulmány tárgyává kell azt tenni, Jé­zus gyógyításait egyszerűen abból a szempontból fogjuk tag­lalni, hogy azok a tudomány mai állása szerint megtörténhet­tek-e, vagy sem. Ha megtörténhettek, akkor nem voltak csodák, Ha pedig nem történhettek meg, a tudomány mai állása szerint, akkor meg rábízzuk ezt a kérdést az unitárius hittan művelőire, állapítsák meg azok, hogy a tudomány és a természet rendje ellenére. megtörténhettek-e azok. Jézus gyógyításainak a csodák köréből való eme kivonásánál idézem egyik híres munkának idevonatkozó néhány sorát s

„Nincsen semmi bizonyíték arra, hogy Jézus az ő gyógyí­tásait olyan csodáknak tekintette volna, melyek a természeti törvény megsértése útján jönnek létre, Egyáltalában jó volna, ha ezt a szót s „csoda", kitörölhetnénk vallásunk szótárából, Az a kétértelműség, amely ebben a szóban rejlik, végnélkül! és hiábavaló vitákra vezet csupán. Ethimologiailag ez a kifeje­zés egyszerűen arra vonatkozik, ami csodálatot okoz, mert az általunk ismert elméletek nem magyarázzák meg  kielégítően.

Vegyük például a drótnélküli távíró felfedezését. Föltéve, hogy Palesztinában az első keresztény században rádiótelegráf állít­tatott volna föl Jeruzsálemben, úgy, hogy Rómával üzeneteket cserélhettek volna ki minden látható összeköttetés nélkül. Nem nevezték volna-e csodának ezt az akkori zsidók és a rádió­kezelőt nem tartották volna-e épp annyira csodatevőnek, mint azt, aki szerintük halottakat támasztott fel? Jézus előtt isme­retlen volt a modern természettudomány, de rendellenesen ki­fejlett intuitív készsége megérezte a test és lélek között levő kapcsolatot s követőinek is megmutatta azokat a lehetőségeket, melyeknek kapcsán lelki módszerekkel meg lehetett gyógyítani a betegeket, A 4-ik evangélium szerzője mélyen belelátott Jé­zusnak az emberi lélekről való tudásának a mélységeibe s ezért azt erősítgeti, hogy Jézus ismert minden embert s nem volt szüksége, hogy tanácsot kérjen bárkitől is az emberi termé­szetre nézve. A modern lélektani gyógymód napról-napra újabb bizonyítékokat fedez föl Jézus tanításainak igazságai mellett, Különös, de általánosan elterjedt téveszme az, hogy mihelyt valamilyen természeti tüneményre nézve törvényt tudunk ki­találni, ezáltal kiküszöböltük az isteni elemet abból a jelen­ségből. Mikor fogjuk már megtanulni, hogy „minden a törvé­nyé s mégis minden Istené" ? A csoda egyszerűen oly tüne­mény, vagy esemény, amelynek magasabb törvény a magya­rázata, mint amelyeket mi ismerünk, Amikor ezt a magasabb törvényt fölfedezzük, a jelenség is megszűnik csodának lenni. És mégis végeredményben minden és mindig csoda marad, mert, amint a középkori közmondás mondja:  „Minden dolog vége titokzatosságban vész el." Csodálatos eredményeket értünk el pld. a villamosság segélyével — és mégis vajon mi a villamosság? Lord Kelvin, mikor megkérdezték, így felelt s „Ez rejtély, a leghalványabb fogalmam sincs, hogy mi az," (L. Body, Mind and Spirit 259. old.)

Amint ez az idézetünk már elárulta, fejtegetésünk pozitív irányba vezet, azaz, Jézus gyógyításainak lehetségességét akar­juk kimutatni az újabb tudományos kutatások alapján. A kí­sérleti lélektan eredményei alapján kifejlődött  újabb  lélektani kutatások s az ú. n. klinikai lélektan, azaz a lélektan felfede­zéseinek gyógyító eljárásokká való felhasználása kapcsán, ugyanis, egyre több és több idegorvos, psychologus és psychiáter tesz tanúbizonyságot amellett, hogy Jézus gyógyításainak legtöbbje igenis lehető volt, megtörténhetett. A nevezetesebb ilyen bi­zonyságtevőket fel fogjuk említeni, Kiválasztunk azonban egyet a sok munka közül, mely e tárggyal foglalkozik, hogy érvelé­sét — kiegészítve — végig kísérjük. Ez a mű a „Body, Mind and Spirit" című munka lesz, melynek írói Elwood Worcester és Samuel McComb igen kiváló tekintélyek. Religion and Me­dián című munkájukat az Egyesült-Államok Központi Főorvosi Hivatala azon kevés mű közé sorozza, melyeket az állami szakorvosok kézikönyv gyanánt használhatnak. Dr. Worcester a bosztoni Emmanuel templomban több, mint 25 évig működött, mint ideggyógyász-tanácsadó a lelki rendellenességekben szen­vedő hívek számára. Könyvük, melyet vezetőnkül választottunk, 1931-ben jelent meg,

Miután leszögezi, hogy Jézus gyógyító munkásságát a három első, tehát a szinoptikus evangéliumok alapján tárgyalja, így folytatja:

„Az a kérdés most már, vajon legendával, vagy igaz tör­ténetekkel állunk-e itt szemben ? Tényleg megtörténtek ezek a gyógyítások, vagy csupán tündérmesék azok, a Mester feje köré szőtt dicsfény részei, melyeket a későbbi nemzedékek lelkesült szeretete talált ki csupán ? Ha viszont igaz történe­tekkel állunk szemben, hogyan kell magyaráznunk azokat ? Úgy-e, hogy ezek csak Jézus keze által követtethettek el, az ő isteni természetéből folyóan és amelyeket más emberek nem végezhetnek el ? Vagy pedig mások is elkövethetik ezeket, ha osztják Jézus hitét és bátorságát ?

Jézus gyógyításainak magyarázása hosszú és érdekes múltra tekinthet vissza, Az őskereszténység, az apostoli hagyományok közvetlen örököse, ezeket a történeteket betüszerint elhitte s úgy fogta fel a dolgot, hogy Jézus parancsolatot adott nekik, hogy kövessék őt ezekben is. Az első öt században a korai keresztény írók tanúsítása szerint a keresztény egyház hívő tagjai ténylegesen is gyakorolták ezt a lelki gyógyítási módot.

A pogány eszmék beáramlásával és az egyház elvilágiasodásával azonban a gyógyításnak ez a lelki ereje lassanként kihalt. A testre már úgy tekintettek, mint a bűn székhelyére és aszkétikus gyakorlatokat követeltek, hogy a bűnt orvosolják. Jézus gyógyításait már természetfölötti cselekedeteknek tartották, melyet az ő természetfölötti ereje vihetett véghez csupán. Ezt a felfogást örökölte a reformáció s ez az uralkodó felfogás ma is a protestáns egyházak nagy többségénél, A mai modern időkben a szabadelvű szónokok sok kétségbeesett erőfeszítést tettek, hogy ezeket a történeteket valahogyan mégis megma­gyarázzák. Addig azonban mégis csak kevesen mentek el, hogy elfogadják De Quincey különös elméletét, mely szerint a római hatóságok mindenkire gyanakodtak, aki nagy tömegeket moz­gatott meg s ezért Jézus, bár a betegségek gyógyítása nem nagyon érdekelte, mégis ilyen* gyógyítónak adta ki magát, hogy tanításait zavartalanul folytathassa, Ennek a felfogásnak a kép­telensége annyira szembeszökő, hogy cáfolásával nem is fog­lalkozunk. K. b. 30 évvel ezelőtt (1931.) három kitűnő holland teológus, Dr. Oort, Hooykas és Dr. Kuenen kiadták „A tanulók új testamentuma" című munkájukat, melyben azt bizonygatják, hogy ezeknek a gyógyítási történeteknek a legtöbbje félreér­tésből származik. Vakság, süketség, paralízis stb. tulajdon­képpen lelki dolgokra vonatkoztak, Jézus gyógyításai a bűntől beteg lelkekre vonatkoztak és nem a beteg testre. Ami­kor pld. azt olvassuk, hogy „Jézus megérintette a bélpoklost" „ez a tette a való ténynek csak emelkedett szimbóluma volt", annak a gyöngéd együttérzésnek és finom megérzésnek a jel­zése, mellyel Jézus, a bűnösök barátja, viseltetett irántuk, ( L. a mi Simén Domokosunk ismertetett magyarázatait.)  Még azokban az esetekben is, mikor Jézus gyógyító erejét nem le­het ilyen könnyen elmagyarázni, rendesen azokra a külső jelenségekre fordítják a figyelmüket, melyek a gyógyítással vele járnak, de magát a gyógyítást nem tárgyalják. Ezek és a ha­sonló teológiai magyarázgatások egyszerűen behunyják szemei­ket a történelem tanításai előtt, mert teljesen tudatlanok az alkalmazott lélektan   tudományában, s talán  nem is   hallottak arról, hogy ezek a csodák manapság már majd mindennap meg­történnek a világ bármelyik ideggyógyintézetében, Még Celsus is, a kereszténység II.-ik századi nagy kritikusa, elismerte, hogy a gyógyítás csodái, melyeket az evangéliumok írnak le, tény­leg megtörténtek. Ő azonban úgy magyarázta azokat, hogy Jézus egyideig, mint munkás élt Egyiptomban és ott megta­nulta a mágikus művészet eme fogásait, Celsus elismerése fon­tos, magyarázása azonban minden történeti alap nélkül való.

Mi a véleménye a modern biblia-magyarázat tudományá­nak ebben a kérdésben ? Két idézet elég lesz talán, hogy összegezzük ezt a véleményt. Wernle professzor írja: „Az evan­géliumokban Jézus úgy jelenik meg előttünk, mint aki minde­nekelőtt az emberi test betegségeinek az orvosa, a betegek és szenvedők megváltója. Bármilyen nagy legyen is a száma azok­nak a csodás elbeszéléseknek, melyeket félre kell dobnunk, mint túlzásokat, valamint a későbbi kritikusok kitalálásait, mégis marad a letagadhatatlan tényeknek egy olyan magja, amellyel számolnunk kell. Jézus tényleg birtokában volt valami gyógyító erőnek, amely igaz ugyan, hogy pontosan csak addig tartott, ahol hitetlenséggel találkozott, viszont a legnagyobb fizikai és lélektani változásokat tudta előidézni, ahol hívő lelkekkel állott szemben, Ez az erő főképpen a lelki betegségek esetében lát­szott eredményesnek lenni, de semmi esetre sem korlátozódott csak ezekre." (A kereszténység kezdetei I. 97-ik oldal.) „A ta­pasztalat újra és újra megmutatta, — mondja Holtzmann Osz­kár, — hogy az erős bizonygatás, társulva a segítségre vágyó lélek aktív akaratával, gyógyító eredményeket tud elérni mások testén, néha ugyan csak rövid időre, máskor azonban véglege­sen is, Az orvosok gyakran bevallják, hogy lehet csak sugal­lassál is gyógyítani, Ez a meghatározás persze csak körülírása annak, arai a vallásos lelkesedés időszakaiban történik. Amikor 1891-ben Trevesben a szent ruhát kiállították, ennek az erek­lyének a megpillantása, hívő szemekkel nézve, elég volt arra, hogy teljesen megbízható német orvosok állítása szerint 11 esetben olyan gyógyításokat hozzon létre, melyekre nézve or­vosi magyarázat nem volt, míg 27 más esetben ilyen ma­gyarázat lehetségesnek látszott. Ez a 11 eset magában foglalja a látóidegek atropiáját, lupust, az egyik szem vakságát, s az egyik kar bénaságát, mint agyláz eredményét, (Korum: Wunder und göttliche Gnadenweise bei der Ausstellung des heiligen Rockes zu Trier im Jahre 1891.) (Trier 1894.)

Az ilyen események, melyek most már egyáltalán nem kérdésesek, Jézus gyógyításait új fényben tárják elénk, úgy, hogy azok már nem látszanak lehetetleneknek. Jézus minden­esetre képes volt segíteni személyiségének hatása által, mert erős önbizalma volt és megingathatatlanul hitte, hogy amihez kezd, az sikerül is neki, És ő akart is segíteni, mert hiszen bűnnek mondotta és mint ilyent elítélte, ha valaki az emberi szenvedés mellett úgy megy el, hogy meg sem próbál segíteni rajta. Végül pedig Jézus gyógyító munkássága a hagyományok­ban tagadhatatlanul erős alapokon nyugszik." (Jézus élete 193, és 194, oldal.)

Mit mond a modern lélektan ezeknek az eseteknek a lehetségességét illetően ? W. McDougall professzor, aki mindig nagy kritikai érzékkel és óvatossággal ír, így fejezi ki a mai lélektan véleményét erre a kérdésre nézve:

„A sikeres therapeutikus sugallások és cselekedetek, melyek határozott szövet-változásokat idéznek elő, különösen jelentőségteljesek a jelen vonatkozásban; mert minden ilyen esetben határozott bizonyságait találjuk a testi folyamatok irányításának, amelyek bár öntudatlanul hatnak, mégis lélek­taniaknak tekinthetők, A test organikus folyamatai fölött való mentális befolyás ereje és mibenléte ma még ismeretlen szá­munkra, de egyre több bizonyítékot kapunk, melyeknek egy részét hibásan, vagy hiányosan írják ugyan le s így ezek ér­téktelenek, viszont igen sok közülök minden gyanún felül áll. S ezek a bizonyítékok óvatosságra intenek minket, hogy olyan merev határt állítsunk föl az ilyen erők hatására nézve, ame­lyeket illetően semmi biztos alapra nem támaszkodhatunk." (Test és lélek 374—375, oldal.) Hill J. Arthur, a híres lélek­tani kutató, könyvében, a psychical investigations-ban ezeket mondja: „Az Új-testamentum sok csodája elhihető annak a számára, aki kellően belemélyedt a lélektani kutatásokba, mert többé-kevésbé hasonló jelenségekre  bukkanhat minduntalan.  Olyan jelenségekre, melyek eléggé hasonlóak azokhoz s melyek arról győznek meg minket, hogy amikor a modern jelenség csak halvány mása a réginek, az okot abban kell keresnünk, hogy emezekben egy magasabb és hatalmasabb egyéniség mű­ködött közre,"

Ilyenformán levonhatjuk a tanulságot, hogy az Új-testa­mentum tudósai és a modern lélektan művelői közül ép a leg­nevezetesebbek megegyeznek abban, hogy Jézus gyógyításait minden jogos kétség fölé kell helyeznünk.

Az evangéliumok tanulmányozása közben kiviláglik, hogy a lelki gyógyítási mód nemcsak Jézus egyéni tehetsége volt. Tanítványai is gyógyítottak. Az ördögök is engedelmeskedtek nekik, amint a Mesternek jelentették kiküldetésük után való visszatértükkor. S Jézus sem tesz különbséget azok között a gyógyítások között, melyeket maga végzett, vagy amelyeket a farizeusok s azok tanítványai végeztek. Vádjaikra, hogy ő Beel­zebub segítségével űzi ki az ördögöket, ezt felelé:  „És ha én Beelzebub által űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által űzik ki ?" (Lukács XI. 19,) Egyik alkalommal egyik tanítványa je­lenti, hogy egy embert látott, aki Jézus nevében űzött ki ör­dögöket s megtiltotta ezt neki, Jézus azonban így felelt: „Ne tiltsátok el őt, mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevem­ben és mindjárt gonoszan szólhatna felőlem'" (Márk IX, 38—39,) Végeredményben minden gyógyulás Istentől jön és Ő olyan eszközt használ, amilyent akar, — mondaná Jézus bizo­nyára,

Most pedig azt kérdezhetjük, hogy tekintette Jézus az ő gyógyítási tevékenysége értékét ? Amikor ellenfelei közül né­melyek sejtetni engedték, hogy nem állnának többet útjába, ha ő csodát mutatna nékik, azaz valami olyan cselekedetet, mely az ok és okozat törvényét megsértené és az isteni közbeavatkozást Jézus mellett megbízonyítaná, Jézus határozott vissza­utasítással felelt : „Mikor pedig a sokaság hozzá gyülekezete, kezdi mondani: E nemzetség gonosz: jelt kíván, de nem adatik néki, ha­nem ha Jónás prófétának ama kereszt jele; Mert miképen Jónás jelül volt a Ninivébelieknek, azonképen lesz az embernek fia is e nemzetségnek. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel e nem­zetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál." (Lukács XI. 29— 32. és Máté XII. 38—42. Ez a rész a Q-ból való Harnack sze­rint. L. Jézus Mondásai 2—66 oldal.) Jézus hivatkozik ugyan néha prédikálására és gyógyításaira, mint jelekre, de nem haj­landó alapot nyújtani annak a durva, természetfölötti jelekben reménykedő elképzelésnek, amely Istent csak a csodákban tudja fölfedezni. Gyógyító munkássága azonban jel volt, amelyet bárki fölfedezhetett volna, ha szemei vannak a látásra.

Amikor búcsút mond Galilea városainak, missziója siker­telensége miatt lehangoltan így kiált fel : „Mert ha Tirusban és Sidonban történnek vala azok a csodák, amelyek bennetek lőnek, rég megtértek volna gyászruhában és hamuban." (Máté XI. 21.) Itt tisztán látszik, hogy Jézus gyógyításainak az volt a rendeltetése, hogy az embereket megtérésre bírja és így elő­készítse őket Isten országa eljövetelére. Gyógyító tevékenysége tehát nem valami véletlen, vagy külsőleges elem volt életében, hanem ellenkezőleg, tanításainak középponti gon­dolatával, Isten országával állott szerves összeköttetésben. Ez az ország még nem jött el, az ő szánalma és gyógyító ereje azonban úgyszólván ízelítője volt annak az áldott és boldog életnek, mely Isten országában meg fog valósulni. A tettek hangosabban beszélnek, mint a szavak s ő tetteivel kívánta tanításait alátámasztani. Ugyanez a gondolat jelenik meg abban a válaszban, melyet Jézus Keresztelő Jánosnak üzent, aki megkérdeztette tőle, hogy ő-e az eljövendő. Jézus János tanítvá­nyainak felhívja a figyelmét arra, amit mellette láttak és hal­lottak : „A vakok látnak és a sánták járnak, a poklosok meg­tisztulnak és a süketek hallanak, a halottak föltámadnak és a szegényeknek evangélium hirdettetik." (Máté XI. 5.) Nem bizonyítékai-e ezek annak a jobb időnek, amely közeleg? Nem jövendölték-e meg a régi próféták az ilyen erőnek az em­berek között való megjelenését ? „Akkor a vakok szemei meg­nyílnak és a süketek fülei megnyittatnak, akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta és ujjong a néma nyelve." (Ézsaiás XXXV. 5—6,); Jézus betűszerinti tényékké változtatja azt, amit a próféták csak szimbolikusan mondtak. Keresztelő János hallott Jézus gyógyításairól, de egy olyan komor reformátornak, mint amilyen ő volt, úgylátszik, erősebb változások kellettek volna, „Ki volna az közülünk, — mondja egyik kiváló teológus — aki ne szánná ezt a nagy reformátort, kinek világosságát a börtön falai és a kegyetlen halál mindennapi veszedelme sötétítették el, de kinek oroszláni lelke inkább törődött még mindig nem­zetének megszabadításával, mint saját életével ? Mit felelhet viszont, Jézus egy ilyen moralista kérdésére ? Vajon mentegetőzni fog-e, hogy az emberek testével foglalkozott s azt fogja-e mon­dani, hogy gyógyításai csupán szánalmának eredményei a nagy nyomorúság láttán ? Azt fogja-e mondani, hogy az ő küldetésének legfontosabb része az igazságosság tanítása és ez a másik csak mellékfeladat ? Nem, Jézus utasítja a küldötteket, hogy lássák meg, mi történik a beteg emberekkel, akik általa nyerték vissza testi erejüket és hogy a szerencsétlenek megvigasztaltatnak Isten örömüzenetével,"

Ezt látszik bizonyítani különben forrásunk is, mert így folytatja s Jézus magatartása a betegségekkel szemben ugyanaz volt, mint egy lelkiismeretes orvosé manapság. Az igazi orvos mindig le akarja győzni a betegséget, ahol csak rátalál, Jézus a rosszat mentális és spirituális oldaláról támadja meg s a modern orvostudomány ma már bizonyítékok alapján állapít­hatja meg, hogy az ily természetű rendellenességek legnagyobb részére Jézus eljárása az egyetlen eredményes gyógymód. In­nen van, hogy manapság már mind kevesebb orvosságot, de a természet erejének annál nagyobb felhasználását találjuk még organikus természetű betegségeknél is  és hogy organikus és funkcionális betegségeknél egyaránt, az ideggyógyászok egy behangzó állítása szerint, a beteg lelki állapota igen fontos tényező a gyógyulás szempontjából, Krisztus előtt öt századdal a lelki gyógymód eme alapigazságának felcsillámló fénye meg­világította Plató elméjét, aki azt mondotta: „Belátom, hogyha a görög orvosok egyáltalában meg tudnak gyógyítani valakit, akkor ezt ők az elmén keresztül művelik,"

Azt   szokták   mondani, hogyha   Jézus   csodálatos  tettei mind  megsemmisülnének  is,   egyéniségének  varázsa  akkor is megmaradna. Igaz, Kérdés azonban, hogy Jézus egyénisége nem lenne-e szegényebbé, ha azok a tettek, melyeken át az embe­riség szenvedései iránt érzett részvéte sugárzik át, mind le­gendáknak bizonyulnának, amelyet egy későbbi kor bámulata és lelkesedése alkotott? Jézusnak, gyógyításaiban megmutatkozó részvét-munkája hozzátartozik Jézus jellemének megrajzolásá­hoz. Azok az emberek, akik között Jézus dolgozott, különlegesen meg voltak terhelve. Mert az átlagos zsidó felfogás szerint, mely az Ótestamentumból származik, minden betegség valami bűnnek a következése. Minden esetben a betegség igazságos büntetés volt, vagy az egyén, vagy a szülei bűneiért, A szenvedés köz­vetlen oka pedig a gonosz lélek munkája, akinek hatalma a szenvedő bűnéből táplálkozik. Különösen azoknál, akiket men­tális, vagy neuro-raentális rendellenességek bántottak, ez az el­mélet bizonyságot látszott nyerni, Ezek a tisztátalan lélek ha­talmában voltak. Micsoda képzet-társítások járhattak ezzel az elmélettel! A lelki szenvedés, melyet azoknak a szemrehányá­sai okoztak, akik körülötte voltak s betegségének állandóan erkölcsi okait keresték, valamint saját lelkiismeretfurdalása, hogy betegsége az Isten büntetésének az eredménye, bizonyára olyan helyzetbe hozták a beteget, amely minden fizikai fájda­lomnál nehezebben volt elviselhető. Az ilyen lélektani hangu­latban betegsége a beteget bizonyára visszaűzte lelke legelrej­tettebb részeibe s elzárkózásra kényszerítette mindenkivel, úgy, hogy a gyógyítás ezáltal még nehezebb lett, Kétségtelenül akadtak akkor is szánakozó, résztvevő lelkek, amint ezt látjuk abból is, hogy a szélütöttet négy barátja viszi s engedi le a háztetőn át Jézushoz. Általánosságban azonban az a komor és lehangoló vélekedés, mellyel mindenféle betegséget illettek, csak fokozta a kétségbeesést és a tehetetlenséget, elmélyítette a szenvedő nyomorúságérzetét és súlyosbították a patologikus állapotot. Jézus ilyenformán kétszeresen nehéznek érezhette feladatát, Azt a hatalmas sugallást, amely a beteg emberből és a körülötte levőkből reá hatott, még hatalmasabb ellensugallással kellett legyőznie, Nagyságának újabb bizonyítéka az is, hogy elvetette népének hagyományos hitét a betegségnek a bűnhöz való  viszonyát  illetően, bár   volt olyan eset is, mint pld, a szélütött meggyógyítása, amikor fölfedezte a bűnös lel­kiismeretet s először ezt orvosolta lelki gyógymódjával, mielőtt a test gyógyításához kezdett volna. A szélütött megérezte, hogy Jézus érti őt s tudja, hogy mire van neki szüksége s így Jézus megmenthette őt attól az izoláltságtól, amelybe betegsége be­börtönözte azt s visszasegítette az Istennel és az emberekkel való közösségbe. Felszólítása s „Vedd föl a te nyoszolyádat és menj haza" jelzi, hogy a családi élethez és hivatásához való visszasegítés egészsége megtartásának legjobb garanciája lesz azontúl. (A 18—26 oldal tartalmát a Body, Mind and Spirit című munkából)

 

 

 

II. rész

Ezen általánosságokban mozgó fejtegetések után azonban illő, hogy közelebbről is megvizsgáljuk Jézus gyógyításainak valószínűségét. Először is foglalkozzunk azzal a kérdéssel, vajon miféle betegségeket gyógyított meg Jézus.

Természetesen az Új-testamentumhoz s abban is az evan­géliumokhoz kell fordulnunk a gyógyítások esetenkénti kivizs­gálásáért, Főforrásunk (Body, Mind and Spirit) igen világosan és áttekinthetően adja elő a gyógyítások leírásait illetően szük­séges tudnivalókat.

„Az Új-testamentum kritikai tudománya rengeteg fárad­ságot fordított ezen okmányok minden egyes szavának meg­vizsgálására és analizálására. A IV-ik evangélium különálló mű s még mindig olyan probléma, melynek a megfejtése eddig nem sikerült. A vele foglalkozó tudósok legnagyobb része mind­inkább arra a meggyőződésre jut, hogy ez az evangélium hi­teles történeti hagyományokat tartalmaz, sőt sok tekintetben az első három evangéliumot is több helyen kijavítja, de egészé­ben véve mégsem lehet azt történelemnek fogadni el, hanem inkább történelmi interpretálásnak kell tekinteni. Alexandriai Kelemen mondja:  „Miután János észrevette, hogy a többi evangéliumban testi dolgokra fordították a legnagyobb figyel­met, őmaga, a Lélek által indíttatva, létrehozott egy lelki evangéliumot". „A testi dolgok" tehát, azok a megtörtént té­nyek, melyeket az evangéliumi történelem följegyzett, a három első evangéliumban vannak. A IV-ik evangélium viszont azért íratott, hogy ezekben a lényegtelen és múló dolgokban meg­mutassa az isteni és örökkévaló értelmet.

Minthogy azonban jelenleg minket elsősorban a tények érde­kelnek, a három első evangéliumot fogjuk vizsgálat alá venni. Váj­jon milyen alapokon nyugosznak ezek a leírások ? A modern kri­tika azt mondja, hogy két  forrásból  származnak  ezek,   Márk evangéliumából és egy „Jézus mondásainak gyűjteménye" című műből, amely ugyan elveszett közben, de amelyet nagyrészben rekonstruálhatunk abból az anyagból,  amelyet   csak   Máté   és Lukács írnak meg és Márknál nem található. Márk evangéliuma nem lehet későbbi származású — ez az általános vélemény — mint Krisztus után a 70-ik év s tartalmában   főképpen   Péter­nek a Mesterről való  reminiszcenciáin épül fel. „Ami már most a mi Urunk történetéről és tanításairól   való tudásunkat illeti, legfontosabb részeiben főképpen két tekintélytől származik az, melyek egymástól függetlenül keletkeztek, de körülbelül ugyan­abban az időben. Amikor ez a kettő egyezik, bizonyságuk erős, s pedig gyakran és nagyon fontos kérdésekben egyeznek. Egye­sült bizonyságtételük szikláján a destruktív kritikai nézetek ostro­ma — bármennyire szükséges is egyébként a túlságosan könnyen megnyugvó, felületes kutatás számára — mindig meg fog törni", (Harnack : Jézus mondásai.   249.   oldal).   Egy   másik   veterán kritikus, Wellhauzen, a kritikai  tudományok  egy századának eredményét így foglalja össze s „Márk nem a másik két evan­géliumból készített kivonat,   hanem  a  másik   kettőnek   a   ki­egészítése. Márk anyaga csaknem teljesen megtalálható azokban. A másik kettő követi az ő vázlatát és néhány interpoláció után mindig visszatér ahhoz. Mikor elhagyják az ő fonalát, rendesen egymás között is megkülönböznek". (Wellhauzen : Einleitung in die drei ersten Evangelíen. 43-ik oldal). Azt   mondja egy angol tudós: „Márkban és Q-ban (Jézus  mondásainak  gyűjteménye) két független önálló, leírásunk van, melynek  mindegyike  bizo­nyíthatóan  korai időkből  származik.   Mindkettő   Palesztinába vezet s egy  olyan  hagyományt   örökít   meg,   mely   láthatóan arámiai földön keletkezett s egészében  véve mentes az idegen befolyásoktól" (Cambridge Biblical Essays 457-ik oldal).

így tehát van két olyan forrásunk, amelyekre bátran tá­maszkodhatunk, ha Jézus gyógyító szolgálatát vizsgálni kívánjuk. Ez azonban még nem minden.  Ezeket   a   forrásokat  eszközül használhatjuk a kanonikus evangéliumok anyagának megítélésé­nél is, Ami összhangban van Márk és a Mondások gyűjtemé­nyének lényegével, történelminek mondható.

Amikor ezt a két elsődleges forrást megvizsgáljuk, úgy találjuk, hogy 14 gyógyítást különböztethetünk meg, melyet ismét három csoportba sorozhatunk:

1. Egyszerű gyógyítások, 2. Ördögűzés és 3. Életre keltés.

Itt következik azoknak a gyógyításoknak a listája, melyek Márknál és a Mondások gyűjteményében feltalálhatók,

1.  Péter anyósának meggyógyítása. (I. 30—31),

2.         A kapernaumi bélpoklos meggyógyítása, (I, 40—43).

3.         A kapernaumi megszállott meggyógyítása, (I,  23—26).

4.         A gutaütött meggyógyítása. (II. 3—12).

5.         A megszáradt kezű ember meggyógyítása.   (III.   2—5),

6.         A gadarenus   megszállott   meggyógyítása.   (V. 1—20).

7.         A vérfolyásos asszony meggyógyítása. (V. 25—34).

8.         Jairus leányának feltámasztása. (V. 22—24 és 35—43).

9.         A kánáneus asszony leányának a meggyógyítása. (VII,
24—30).

 

10.       A Tíz-város siketnémájának meggyógyítása.

11.       A bethsaida-i vak férfi meggyógyítása, (VIIL  22—26),

12. Az epileptikus fiú meggyógyítása. (IX. 17—29).

13. A vak Bártimeus meggyógyítása. (X. 46—52),

14. A   kapernaumi  százados   szolgájának   meggyógyítása,
(Máté VIII, 5—13, Lukács VIL 2—10).

A 14-ik kivételével, mely a Mondások gyűjteményében van, a többi mind megtalálható Márknál,"

Amint látjuk, főforrásunk 14 gyógyítási esetet ismer el eredetinek s ezeket három csoportba sorozza (1. egyszerű gyó­gyítások, 2. ördögűzés, 3. életre-keltés). Dr. J. A. Hadfield, a King's College, London, lélektani előadója és Dr. L. F. Browne, a Tavistock Ideg-klinika (London) orvosa „A lelki gyógyítás lélek­tana" c, együtt írt értekezésükben ( Megjelent a „Psychology and the  Church" c. (Macmillan kiadása, New York, 1925, 206 old.) munkában.)

 

Jézus gyógyításait szintén három csoportba osztja (172 old.): 1. funkciós természetű (a magyar kifejezést Dr. Moravcsik Ernő Emil után használom) rendellenességek, mint s a paralízis bizonyos formái, hisztérikus megnyilvánulások stb., 2. organikus természetű betegségek, mint lepra, vérfolyás stb. és 3. halál.

E két csoportosítást összehasonlítva úgy találjuk, hogy a 3-ik csoport mindkettőben azonos, bár főforrásunk meghatáro­zását („életre keltés") szerencsésebbnek gondoljuk, mint a má­sodikét („halál"). Az első és második csoportra nézve azonban a Hadfield-Browne felosztást tartjuk jobbnak (1. funkciós, 2. organikus természetű rendellenességek és betegségek), mert az inkább követhető és elemezhető tudományos alapon,

Nézzük hát először is, hogy miféle betegség az az ú. n. „funkciós természetű rendellenesség".

Egészen népszerű alakba leegyszerűsítve, így magyaráz­hatjuk meg ezt a kérdést.

A mai lélektan már nem a bölcsészet,   hanem az élettan (biológia) körébe tartozik (a szellemtudományi lélektan kivéte­lével, mellyel azonban  jelen esetben  nem kell foglalkoznunk), A mai lélektan tehát egészen máskép tekint a  test és a lélek problémáira is, mint filozofikus korában  tette,   Hogy különál­lóan, egymagában van-e lélek,  azzal nem foglalkozik,  azt  át­utalja a mély-lélektan,  vagy még inkább a bölcsészet fennha­tósága alá. Arait a mai lélektan a lélekből lát,  az  csupán   az idegrendszer működése, „funkció"-ja. Az idegrendszer működése kapcsán alkalmazkodik az ember állandóan az őt környező vi­lághoz. Ez az alkalmazkodás azonban néha nem sikerül, vagy rosszul sikerül s ha az okát kutatjuk,  rájövünk,  hogy  valami baj van az  idegrendszerrel.  Az  így  felfedezett   „idegbaj"-ok (szükségtelen most a rendellenességtől az őrültségig minden fo­kon végigmennünk) okait illetően kétféle vélemény, vagy mondjuk: „iskola" ismeretes. Az „orgánisták" azt vitatják, hogy minden idegi rendellenességnek szervi oka van, az idegrendszer valamelyik pontján sérült, s ha ezt sok esetben nem tudjuk is kimutatni, an­nak csak tudásunk fogyatékossága az oka. Ezzel szemben a „funkcionálisták" azt állítják, hogy még az idegrendszerben felfe­dezhető sérüléseket, szövetelváltozásokat is az azokat megelőző működésbeli zavarok okozzák. Mint ahogy egy teljesen ép gé­pezetet is megrongálhat valaki, ha rosszul indítja meg. Southard úgy egyeztette össze ezt a két iskolát, hogy azt mon­dotta : „A szervezet (tehát az idegrendszer) a tényeknek és eseményeknek főkép térbeli képe, míg a funkció főkép időbeli". Megmarad azonban az a kérdés, hogy vajon tényleg minden idegi rendellenességnek szervi alap oka van-e, vagy pedig van­nak olyan idegbetegségek is, amelyeknek szervi oka nincs, ha­nem csak működésbeli. Újabban az utóbbi felé hajlik az ideg­gyógyászok többsége. Dr. Logan Clendening, sok millió pél­dányban eladott híres művében (The Human Body. Garden City  Publ. Comp. N, Y. 1927 stb., mert több kiadást ért el, 398 old.) erről a kérdésről így ír: „Egyik legnagyobb pacientúrájú kollégám, arra a megjegyzé­semre, hogy általában betegeink ötven százalékának nincs or­ganikus betegsége, hanem azért betegek, mert elméjük, lelkük, életük kisiklik néha, így felelt s Nyolcvan százalékának! Azaz, míg tudom, hogy pl. egy gyomorfekélyt nem okozhat semmi­féle elmebeli, vagy érzelmi állapot, viszont azt is tudom, hogy a fentiéhez teljesen hasonló fájdalmat a gyomorban igenis létrehozhat akár elmebeli, akár érzelmi állapot (pl. félelem) (Id. mű 251 old.), Amint látjuk, Dr. Clendening nemcsak idegi, hanem rendes testi betegségek, jobban mondva rendellenességek okaiul is állít tel­jesen elmebeli és érzelmi állapotokat. Az ilyen funkciós természetű rendellenességeket kitűnően szemlélteti a következő példában (Id. mű 255 old).  Megjelenik a színpadon egy kezdő színész, hogy elmondja alig pár szavas szerepét: „Egy hullát találtam a díván alatt". Hirtelen azonban tekintete a nézőközönségre téved, elfogja az ú. n, „lámpaláz" s a szerencsétlen múzsafi megmerevedik, egy szó ki nem jön a torkán, hiába erőlködik. Mi a baja ? Látszó­lag teljesen organikus oka van a bajának s nem tudja mozgatni a larynx izmait. Felületesen nézve, helyzetének csak két ma­gyarázata lehet: egyik, hogy szervi baja van, larynxának izmait bénulás érte, — a másik, hogy dacból, vagy makacsság­ból nem akar beszélni. Persze, egyik magyarázat sem helyes: néhány perc múlva (a színfalak mögött) ugyancsak beszél majd (mondjuk : mentegetőzik), viszont a dacról sem lehet szó, hiszen a múzsafi jobban vágyik pár szavas szerepét elmondani, mint akár a főszereplő a magáét. S ő maga tudná legkevésbé megmondani, hogy miért nem jött ki hang a torkán. (Ez utóbbit külön is jó figyelembe vennünk, ha a funkciós természetű je­lenségeket érteni óhajtjuk I)

A magyarázat, persze, az, hogy a „lámpaláz", azaz bizo­nyos érzelmi gátlás (félelem, a jelen esetben) működésbeli (funk­ciós) zavart okozott beszélő szerveiben.

Ilyen és hasonló esetet a végtelenségig lehetne felsorolni, hi­szen a háziorvosok betegeinek jó része (Clendening szerint 80%-a) funkciós természetű zavarai miatt fordul az orvostudományhoz.

Foglaljuk össze röviden ezeknek a funkciós természetű rendellenességeknek az ismertető jegyeit Hadfield és Browne említett értekezése alapján.

1. Nem mutatható ki szervi ok, mint s az agy betegségei, mérgezés, sérülés, fizikai behatások.

2.       Legtöbbször érzelmi megrázkódtatás váltja ki. Pl. egyik nagy viharban a La Manche  csatornán   egy hajósinas megva­kult (hisztériás alapon).

3.       Hasonlóképen s eltűnésük (gyógyulásuk) is igen sokszor érzelmi  megrázkódtatás   eredménye.   Pl.  egy  londoni polgár visszanyerte beszélő képességét  a  mozi-előadás egyik  drámai jelenetének hatása alatt.

Ugyanezt a hatást sugallással, vagy lélekelemzéssel is el lehet érni.

4.         Ilyen  betegségeket  sugallás  útján  elő  is lehet idézni. Charcot (francia idegorvos)   számtalanszor idézett elő betegein (kísértetképen) paralízist, vakságot,   rosszullétet  stb.,   valamint hallucinációkat, anaesthesiát, fejfájást s  így  tovább.  Hipnózis alatt pl. a bélmozgást, a vérkeringést stb. is   sikerült  befolyá­solni, amit pedig a beteg éber állapotban soha sem tud  elérni (más sem!).

5.         Bár a funkciós rendellenességek kétségtelenül mentális alapokra vezethetők vissza,  az  akarat rájuk semmiféle befo­lyással nem bír.

6. Hasonlóképen s a tudat sem ér el a funkciós zavar okáig (a beteg nem tudja, hogy mi váltotta ki belőle a rend­ellenességet), a sugallás és a lélekelemzés módszereihez kell fordulnunk, hogy az okot a betegben tudatosítsak. (A „tudat­talan", vagy „tudat-alatti" szerepével külön most nem fog­lalkozhatunk).

A funkciós természetű rendellenességek és betegségek száma, előfordulási helye, alakja, tartama — légió. Csak szem­léltetés céljából említjük meg, hogy Dr. William S. Sadler hí­res nagy művében, az 1936-ban megjelent „Theory and Practice of Psychiatry" (Mosby Co. St, Louis. 1232 nagy oldal) c. rendszeres ideggyógyászatban, három csoportba osztva tárgyalja a lelki (idegi) eredetű betegségeket (1. Personality disturbances — egyéni zavarok, 2. Functional Nervous Disorders — funk­ciós természetű idegi rendellenességek és 3. The Insanities — az őrültségek) s e három csoport közül ép a funkciós termé­szetű  rendellenességgel   foglalkozik   a  legnagyobb  lapszámon.

A sok funkciós természetű rendellenesség között azonban a leggyakrabban előforduló idegbetegség a hisztéria. Fontos ezt tudnunk, mert Jézus gyógyításainak túlnyomó többségéről a szaktudomány azt vallja, hogy azok hisztériás egyéneken tör­téntek.

E. R. Micklem „Miracles and the New Psychology" c. művében (Oxford University Press) ezeket írja : „A betegségek pontos megállapítása ma már alig lehetséges, mert az evangéliumok írói nem voltak orvosok (s ha azok lettek volna is, mint Lukács pl, az akkori orvostudomány távol állott mai tu­dásunktól !) s nem is az volt a céljuk, hogy orvosi diagnosztikát ad­janak, A fő szimptómákat azonban adják s ezekből arra lehet kö­vetkeztetni, hogy hisztériás alapon előállott betegségekről lehetett főképen szó, hiszen ma már tudjuk, hogy hisztériás alapon csaknem minden fajta organikus betegség-tünet előállhat." ( Idézve Hadfield és Browne értekezéséből. 190-191 old.)

Ennél is határozottabb azonban Dr. Clendening „A funk­ciós természetű betegségekre jellemzőek Jézus orvosi csodái. Né­hány kivétellel — mint a vérfolyásos asszony, Péter napa, aki lázban feküdt, a főpapi szolga fülének a meggyógyítása s a lepra-esetek, melyek mindenikét illetően a leírások kétértel­műek — Krisztus gyógyításai nyilvánvalóan hisztériás egyéne­ken történtek. A száradtkezű ember, a születésétől fogva néma és vak férfi, az ördöngös fiú, Lázár és Jairus leányának „trance"-a, a férfi, akit a tetőn át bocsátottak le s azután föl­vette az ő nyoszolyáját és elment saját lábain, — mind olyan esetek, melyek bármelyik ideggyógyászaton előfordulnak. Az ilyen esetek gyógyítását a Waco-i, Texas, közkórház naponta végzi." (ld. mű 251—252 old.)

Waco-t itt Clendening abban az értelemben hozza fel. mint ahogyan mi Mucsára szoktunk hivatkozni, ha valami el­maradott helyről akarunk megemlékezni. Tehát: még Waco-ban, sőt közkórházban (tehát nem ideggyógyászaton) is siker­rel hajtják végre ma már az ilyen gyógyításokat. Hagyjuk egy­előre figyelmen kívül az utóbbi állításnak olyan irányú tárgya­lását, hogy az mennyiben csökkenti Jézus gyógyításainak értékét, forduljunk inkább magának az említett alap-betegségnek, a hisz­tériának a taglalása felé,

Mi az a hisztéria? Alig van idegbetegség, melyet többet emlegetnének, mint épen ez. S még azt sem lehet mondani, hogy csak a XX. század tette valósággal „divatossá" a hisz­tériát, mert a legrégibb időktől kezdve sokat hallunk róla, Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy azok, akik beszél­nek róla, mind tisztában is vannak vele : mi az. Manapság a tálat, virágvázát földhöz csapkodó, magát dühkitörésekre ra­gadtató nőt nevezzük „hisztériká"-nak s már a legkorábbi fel­jegyzések is tényleg a nők betegségének mondották a hisztériát. A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű. Igaz ugyan, hogy maga a „hisztéria" sző is ennek a véleménynek köszönheti létrejöttét („hüsztera" görögül „méh"-et jelent, mert azt tar­tották : a hisztéria a női méh betegsége), az is igaz, hogy átvitt értelemben Freud még ma is összefüggésbe hozza a kettőt egymással (a hisztéria, szerinte, az egyén elégtelen szerelmi életéből fakadó helyzetének sikertelen megoldásából ered), s még az is igaz, hogy az esetek nagyobb része nőknél fordul elő ma is (Gilles de la Tourette szerint a franciáknál egy férfi-hisztériára 2—3, a németeknél Oppenheim szerint 6—10 nő esik, míg Kraepelin hisztériás eseteinek csak 30%-a volt férfi), — a tény azonban az, hogy ma már a hisztériát eléggé ismerik s tudják, hogy az nemcsak a nők betegsége, hanem férfiaké is s hogy korántsem a méh betegségéből, vagy épen vándorlásából ered.

A hisztériát nehéz „meghatározni". A nagyközönség ma is hajlandó úgy tekinteni az idegbetegségeket, mint a test ren­des betegségeit, melyeket (pl. mondjuk s a vörhenyt) könnyű néhány szimptómával leírni. A baj az, hogy igen sokáig ma­guk az orvosok is így iparkodtak tisztázni a hisztéria miben­létét, Ezzel szemben a lelki betegségek legtöbbje viselkedési rendellenességek egész légiójából tevődik össze, melyek egyének és alkalmak szerint is változnak, úgy, hogy csak a legnagyobb körültekintéssel lehet legtöbbször egy-egy lelkibetegséget a többitől különválasztottan megállapítani. Szerzőnek élénk em­lékezetében él, miképp vitatkozott 8—10 sok tapasztalattal ren­delkező idegorvos a „Staff Conference"-en alaposan megvizsgált és, kikérdezett beteg diagnózisán, hogyan állítottak sokszor csak­nem egyenlő számban kétféle betegséget, míg azután végül is vagy szavazással, vagy az elnöklő főorvos verdiktjével tudták csak eldönteni a kérdést. (Szerző lelkészi képzése egyik legfontosabb részének tartja azt a három hónapot, melyet - mint a Clinical Training of Ministers nyolc amerikai lelkész-ösztöndíjasa mellett annak kilencedik és egyetlen külföldi élvezője — az Elgin State Hospital-ban, ebben a 4000 beteget befogadó elme- és ideg-gyógyintézetben töltött. )

Kiváló orvosok azonban, mint Charcot, Janet, Freud, Babinski etc. tisztázták a hisztéria kérdését s ha annak aetio-logiáját (keletkezésének okait) illetően vannak is még részben eltérő vélemények, a betegség mibenlétét és legtöbbször gyó­gyítási módját illetően is ma már általánosan megegyező vé­lemények alakultak ki.

Mindazonáltal, meghatározás helyett ajánlatosabbnak lát­szik példák felsorolásával mutatni be ennek a betegségnek a mibenlétét.

 

„A beteg (idősebb nő) olyan édesanyától származott, aki elkényeztetett gyermekkorából kényeskedő természetet hozott magával a családi életbe. Állandó volt ajkán a panasz, ha be­teg volt : eltúlozta szenvedéseit. Gyakran ágya köré gyűjtötte az egész családot, mondván, hogy haldoklik és el akar búcsúzni tőlük, utána persze mindig meggyógyult, de adandó alkalmak­kor nem mulasztotta el megismételni ezt a drámai jelenetet. Mindig mindenben igaza volt, ellenkezés esetén „rohamai" tá­madtak, izmai rángatóztak s kész volt földre esni, hacsak fel nem fogták, öntudatát azonban sohasem vesztette el. Betegségei idején megkívánta, hogy az egész ház s különösen a leánya (a mostani beteg) körülötte forogjanak. Ez utóbbit különben akkor is maga mellett tartotta, ha nem volt beteg : arra az esetre, ha beteg lenne.

A mi betegünk (az előbbi leánya) férjhez ment s egy leánya született, kitől elvárta, hogy ugyanúgy viselkedjék vele szemben, mint ahogyan ő viselkedett az ő anyjával szemben. A beteg leánya azonban átlát a szitán s nem hajlandó minden idejét anyja „betegsége" iránti folytonos adorálásban tölteni el. A beteg azonban nem csügged és minden alkalmat megragad, hogy leányától ezt a körülrajongást kikényszerítse. Betegségi, majd dührohamokat rendez, táncol (topog) a lábaival, fejét üti öklével. Máskor állandóan leánya körül kering, szerencsétlen sorsát meséli s ha az belefárad a hallgatásba, azzal vádolja leányát, hogy gonoszul bánik az anyjával stb, stb." ( A példát Dr. John J. B. Morgan :  The  Psychology of Abnormal People c. könyvéből vettük. 472—474 old.)

Ez a példa világosan illusztrálja, miképpen jön rá a gyer­mek, hogy fizikai bántalmainak, szenvedésének eltúlzásával,