Dr. Erdő János

 

A TORDAl EDIKTUM TEOLÓGIAI ALAPJA                    

                                                                                                                                                           

             A 16. században a nyugati kereszténység érdeklődésének középpontjában az

 egyház reformálása és a vallásszabadság kérdése állott. Mindkettő a keresztények nagy kívánsága és reménysége volt, része annak a megújulási folyamatnak, mely az emberi szabadság elvének kialakulásához vezetett.

A reformáció a szabadság jegyében indult1 és a keresztények jogát kívánta biztosítani, hogy maguk határozzák meg: mit higgyenek. A reformátorok kezdetben a lelkiismereti szabadság és vallási türelem mellett nyilatkoztak, azért is, hogy tanai­kat zavartalanul kifejthessék és az egyházat megújíthassák. Később álláspontjuk megváltozott. A vallási türelmet közömbösségnek nyilvánították, az eretnekek ül­dözését és büntetését helyeselték. A dogmák védelme érdekében hajlandók voltak igénybe venni ellenfeleikkel szemben azokat az eszközöket, amelyeket a hitnyomo­zó törvényszék alkalmazott ellenük, és amelyek ellen ők határozottan tiltakoztak, Türelmetlenségük nemcsak katolikus-ellenes volt, hanem a reformáció irányai kö­zött kölcsönössé vált.

A katolikus és protestáns türelmetlenség megegyezett abban, hogy a vallás­szabadság elvét elvetve, az. eretnekeket azon az alapon üldözték, hogy „amit mi tanítunk az igaz, amit mi nem tanítunk az hamis". Különbség csak az üldözés jogi alapja tekintetében állott fenn. A katolikusok számára az alap a kánonjog volt, melyet a protestánsok a Bibliával és a római jogszabályokkal helyettesítettek. A Codex Justinianeus halállal büntette a háromság tagadását és a keresztség megis­métlését 2. Ezt a törvényt a 16. században felújították és az antitrinitáriusok s anabaptisták ellen alkalmazták. A reformátorok is hivatkoztak erre a törvényre és alkalmazását helyeselték. A katolikus és protestáns egyházak türelmetlensége kö­vetkeztében „az igazság nevében, a tényekre és törvényekre hivatkozva, az emberi­ség mérhetetlenül több szenvedést zúdított a világra, mint az igazságtalanság nevében" 3.

Serveto Mihály kivégzése a protestáns Genfben a háromság tagadása miatt "a lelkiismereti szabadság és vallási türelem kérdését az érdeklődés középpontjába állította, az eretnekek büntetésének jogosságáról Európaszerte vitát váltott ki 4. A lelkiismereti szabadság védelmét a humanisták, majd a radikális reformáció képvi­selői vállalták fel5.

A tolerancia keresztény kötelességét elsőnek Sébastien Castellío fejtette ki Kálvin Jánossal folytatott vitában. A keresztényekhez nem méltó türelmetlenséget, az eretnekek üldözését és büntetését élesen elítélte: „...az igazságot keresni és ki­mondani úgy, ahogy gondoljuk, soha nem lehet bűn. Senkit sem lehet valamely meggyőződésre rákényszeríteni, mivel a meggyőződés szabad...azok a dogmák, me­lyekért a keresztények egymást kölcsönösen kiátkozzák és öldöklik, önmagukban meglehetősen közömbösek s nem javítják meg az embereket. A lelkiek felett való ítélkezés nem tartozik az emberekre, hanem egyedül csak az Istenre" 6. Jellemző a század dogmatikus elfogultságára, hogy Castellio felfogását a lelkiismeret szabad­ságáról Théodore de Beze genfi teológus „ördögi tan"-nak nevezte" 7.

A vallásszabadság története Erdélyben Dávid Ferenccel (15207-1579) kezdő­dik. Az unitárius reformátor nem egy új egyház alapításának igényével lépett fel, hanem a régit akarta megújítani a Biblia alapján. A vallásszabadság elve számára nem humanista meggondolás, közömbösség vagy az elkötelezés hiánya volt, hanem vallásos meggyőződés, a felebarát iránti köteles tisztelet és szeretet kifejezése, mely­ben a másság elfogadása nyert kinyilvánítást.

              Dávid Ferenc teológiájának alapja a Szentírás, melyben Isten kijelentette a

vallás igazságait. Ez a vallásos élet leggazdagabb forrása, az a szilárd alap, melyről a vallást megújítani és az apostoli egyházat újra vissza lehet állítani.8 Reformációjá­nak alapvető hitelve Isten egysége: „Semmi nincsen az egész derék szentírásban világosabb és nyilvábban való tudomány, mint az egy Istenről való tudomány" 9. „A szentírás egy Istent mond, nem hármast, egy Krisztust, nem kettőst" 10. Ezért ra­gaszkodik a Bibliához, és az Isten igéjénél egyebet nem keres 11.

Jézus az egy Istenről tanít; „Nekünk nem Athanasiust, hanem amit Krisztus mond, azt kell követnünk. Senki más alapot nem vethet, mint amit ő vetett. Emel­lett kell megmaradnunk" 12. Az apostolok és evangélisták egy szót sem írtak a háromságról. Az egyház mégis üldözi és eretnekeknek ítéli azokat, akik nem akar­nak hinni „az állatban — essentia —, személyben, természetekben, communicatio idiomatumban, relatíokban, notiovalitasban... De ha ezek szükségesek az idvesség-re, bezzeg soha egy szegény paraszt keresztyén sem idvezül, mert ő soha ezeket meg nem tanolhatja éltében"   .

 A lelkiismereti szabadság az ember alapvető joga, mert Isten őt jónak és tökéletesedésre képes lénynek teremtette. Igazságokat állított eléje, melyek vonzzák és törekvéseket oltott szívébe, melyek ösztönzik a jóra. Erre irányul Jézus felhí­vása is: „Legyetek tökéletesek...", hogy Isten fiai, munkatársai lehessetek. Isten és Jézus ismeretét Dávid Ferenc összekapcsolta az ember erkölcsi életével. Aki csele­kedeteivel tagadja, az beszédével hiába állítja, hogy Istent ismeri, és hogy Jézus tanítása szerint él az, aki nem jár az evangélium útján. Istenországa tagjait is arról ismerik meg, ha egymást szeretik, irgalmasok, szelídek, békeszeretők,

Dávid Ferenc a lelkiismereti és vallásszabadság elvét az Újszövetségből iga­zolja. Jézus második parancsolatában — „Szeresd felebarátodat mint magadat" — és az aranyszabályban — „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek csele­kedjenek, ti is ugyanezt cselekedjetek velük" — ennek az elvnek kifejezését találjuk. A búzáról és konkolyról szóló példázatban Jézus elvi jelentőségű állásfoglalását találjuk a türelmességről. Eszerint nem kell a konkolyt kitépni, nehogy a búza is kárt szenvedjen, hanem engedni kell, hogy mindkettő együtt éljen az aratásig, ami­kor a konkolyt megsemmisítik, a búzát pedig a csűrbe takarítják (Mt 13,24—30). Gamáliel az írástudó szintén türelmet tanácsol az apostolokat büntetni akaró nagy­tanács tagjainak, hogy hagyják békén és bocsássák el őket. „Mert ha emberektől való ez a dolog vagy ez a mozgalom, akkor megsemmisül; ha pedig Istentől való, akkor úgy sem tudjátok megsemmisíteni őket, és még úgy tűnhettek fel, mint akik Isten ellen harcoltak" (Ap.Csel 5,34—39).

Pál apostol sem tanácsolta, hogy a tőlünk különböző hitfelfogást valló embe­reket üldözzük, hanem csupán azt, hogy őket elkerüljük (Tit 3,10). Attól pedig határozottan eltiltott, hogy bárkit halálra ítéljünk hitéért, Mi sem lehetünk Jézus­nál és Pál apostolnál szigorúbbak — hangsúlyozza Dávid Ferenc, aki még a bűnö­sökkel szemben is türelmet követelt, mert Isten azt akarja, hogy a bűnös megtérjen és éljen. A türelem mellett szól erkölcsi érzésünk is. Hány bűnös ember él közöt­tünk a törvény és a világi hatalom elnézéséből. Ha megtűrjük közöttünk a káromkodókat, kevélyeket, irigyeket, fösvényeket, tobzódókat és élünk velük, akkor legalább a puszta életet engedjük meg azoknak is, akik Jézus felől inkább meghalni készek, mint mást szóljanak, mint ami meggyőződésük szerint igaz.  Dávid Ferenc a lelkiismereti és vallásszabadság elvét két motivumra vezeti vissza: az egyik az, hogy a hit Isten ajándéka, a másik a szeretet.

A hit tartalmilag bizalom és megnyugvás Istenben, aki hit által lép be életünkbe és teremt kapcsolatot velünk. A hit, az emberi szellem legbensőbb élménye, együttjár az ember újjászületésével. Pál apostol találóan fejezi ki: „A hit Isten aján­déka" (Ef 2,8), mely jelszava lett a vallásszabadság hirdetőinek. A hit ajándék volta kétségen kívül áll. Ha természetünkben adva volna a hit és nem Isten ajándékozná nekünk, akkor mindnyájan egyaránt hinnénk és Isten törvényének életünkben he­lyet adnánk. A hit szeretetre indít, melynek cselekedetekben kell megnyilvánulnia, mégpedig: Isten előtt tiszta gondolatokban, buzgó imádkozásban és Isten akaratával megegyező életben; az ember előtt pedig az igazság és szeretet cselekedeteiben, Pál apostol is arra figyelmeztet, állítja Dávid Ferenc, hogy a hit szeretet által cseleked­jék, és cselekedeteinkben a jó emberség és igazság nyilvánvaló legyen.

A hit öntörvényű és szabadságot feltételez. Mindenféle kényszer, türelmet­lenség ellenkezik a hit lényegével. Isten elvárja az embertől, hogy a hitnek teljes szabadságot biztosítson. Dávid Ferenc szilárd meggyőződése volt, hogy a vallás kér­désében nem a világi hatalom eszközeivel, hanem a hit igazságával és a lélek szere­tetével kell küzdeni. Sem az állam, sem az egyház nem akadályozhatja meg a hit szabadságát, az embernek Istennel való közvetlen érintkezését. Aki a hit szabad­ságát megsérti, az nemcsak az ember, de Isten ellen is vétkezik.

Dávid Ferenc ellenfelei a lelkiismereti és vallásszabadság ellen foglaltak ál­lást, az unitarizmust eretnekségnek nyilvánították, üldözték és nyíltan megsemmisí­tésére törekedtek. Türelmetlenségükre jellemző az 1567. február 24—26. napjain tartott debreceni református zsinat „Rövid hitvallása", melynek János Zsigmond­hoz intézett ajánlásában Melius Péter többek között ezeket mondja: „Az Isten sz. fölségedet testben és lélekben soká tartsa meg, lelkével igazgassa, hogy az eretneke­ket és állhatatlan gonoszokat szentséges fölséged és az Isten országából kivethes­se"14; az „Egyházi törvénykönyv LXIV. fejezetében pedig kijelenti, hogy „Isten igéje szerint tanítjuk, hogy az Isten káromlók és eretnekek, kik az igaz tudományból törvényesen megcáfoltattak és elítéltettek, halálos bűnösök, kiket az egyházból ki kell vetni, a hatóságoknak pedig a fegyver hatalmával megöletni"15.

Az 1568. január 27-én tartott kassai református zsinat Egri Lukács unitárius prédikátort eretnekség címén fogságra vettette 16.

Az 1568. március 8—18. napjain tartott második fehérvári és az 1569. októ­ber 20—25-i váradi hitvitán Meliusék a legyőzőitek megbüntetését kérik a fejede­lemtől17.

Az unitáriusok ellenfeleik türelmetlenségét nem viszonozták. Az erőszakos­ságot evangéliumellenes magatartásnak tartották; aki embertársait saját hitfelfogásának elfogadására akarja kényszeríteni, az Isten ellen hadakozik.

Dávid Ferenc az 1567-ben kiadott: "Melius Péter iratának cáfolata" c köny­vében a fejedelemhez intézett ajánlásában a vallásszabadságról a következőképpen nyilatkozik: „...seholsem tanuljuk Isten igéjéből, hogy az Isten igéjét és a vallást tüzzel-vassal kell terjeszteni; hiába vetnék ez ellen az Ószövetség parancsait, me­lyek arra a törvény alá tartozó népre, és a külsőséges gyakorlatokat illető foglalatos­ságra vonatkoznak, mert az Újszövetségben egészen más eljárás van előírva; ti., hogy hagyjuk a konkolyt nőni egészen az aratás idejéig; és a 110. zsoltár is meg­mondja, hogy Krisztus országának népe önkéntes, és annak áldozata is önkéntes;...És mit mondhatnánk képtelenebbet, sőt lehetetlenebbet, mint azt, hogy külső erőszakkal akarjuk kényszeríteni a lelkiismeretet és a lelket, amire egyedül az köve­teli magának a hatalmat, aki azt teremtette" 18.

Az 1568. évi második fehérvári hitvita alkalmával. Meliuséknak a legyőzött fél megbüntetésére irányuló követelésére, Dávid Ferenc a következőkben vála­szolt:".. a büntetést megengedjük, de mégis azzal a feltétellel, hogy ha az ellenfél legyőzetnék, alázatosan könyörgünk a felséges fejedelemhez, hogy az meg ne büntettessék, sőt minden tisztességben részesüljön, mivel Isten azt akarja, hogy a bűnös megtérjen és éljen; ha pedig mi győzetünk le, tegyen felséged saját belátása sze­rint"19.

 a váradi hitvitán Meliusék azt kérték, hogy a hitvita anyagát küldjék el a „kereszténység főakadémiákra" s fogadják el azok véleményét. Dávid Ferenc ezt elutasítja és Pál apostolra hivatkozva a következőket jelenti ki:„...hagyjuk az ítéletet a hallgatókra, és az Istennek tüzére, mely megpróbálja az ezüstöt, aranyat és a pelyvát" 20.

Dávid Ferenc elismeri, hogy a gonoszokat Isten parancsa szerint meg kell
büntetni, de a Szentírás értelme ebben a tekintetben annyira különböző, hogy arról
több mint ezer éve folyik a vita, de még eldönteni nem lehetett. Ennek következté
ben a földet az ártatlanok kiontott vére árasztotta el. Bármennyire feltételezzük,
hogy mindent tudunk és nem tévedünk, mégis vigyáznunk kell, figyelmeztet Dávid
Ferenc, hogy „az érdemük szerint megfeszített latrok között Jézust is ártatlanul föl
ne feszítsük".                                                                                                

Az unitáriusok türelmességét értékeli Pokoly József református történész; „...ki kell emelnünk egy vonást, amely az unitáriusok harcmodorát előnyösen jellemzi.-.Ez a modornak a nyugodtsága és a türelemnek a hangoztatása. Míg Meliusnak minden irata a szenvedély legerősebb kifakadásaival van telve, míg ellenfeleit folyton büntetné, égetné, kövezné: addig az unitárius művek állandóan azt hangsú­lyozzák, hogy a hit kérdésében mellőzni kell minden erőszakot, Istenre bízván az ügyet, ki az ő igéje által úgy is elvégzi azt, a mit választottal számára üdvösségnek tart. A fejedelmet, kit Melíus, sőt Beza is kemény s határozott fellépésre ösztönőz­nek, valamint a főurakat, arra bíztatják, hogy Gamáliel mondását tartsák szem előtt és ne tegyenek se jobbra se balra lépéseket, hanem várják meg míg Isten, ki az ő választottai által e munkát megindította, befejezésre is juttatja" 21.

Dávid Ferenc reformációja sem lehetett volna eredményes János Zsigmond támogatása nélkül. Humanista szellemű, felvilágosult, a vallás iránt érdeklődő ural­kodó volt. Borsos Sebestyén egykorú történetíró szerint; „istenfélő és tökéletes igaz fejedelem volt, kinek drágalátosabb nem volt a keresztények között, aki Isten igéjé­nek olyan tudakozója lett volna. A tanítóknak nem rontója, de oltalmazója volt; noha az Antikrisztusnak az ő találmányát minden szerzetivel megvetette, s a prófé­ták és apostolok írása szerint az egyedül való Atyaistenről és annak az ő Fiáról igaz vallásban vala; mindazáltal egyik fél tanítóit is nem háborgatva, sőt inkább azok iskoláit és tanítóit táplálta, Krisztus tanítása szerint azoknak kigyomlálását az Isten igéjére hagyja vala"22  

János Zsigmond a bevett vallások rendszerével az erdélyi reformáció kibon­takozását lehetővé tette és a vallásfelekezetek együttélését biztosította. Valláspoli­tikája értelmében nem engedte, hogy országában hitéért valakit üldözzenek. A hitviták keretében alkalmat adott mindenkinek, hogy vallásos meggyőződését, hitel­veit a Bibliából védelmezze és terjessze. Csáki Mihály Kancellár a második fehérvá­ri hitvitát bezáró beszédében nyomatékosan kifejezte: ,,[a fejedelem] Gamáliel tanácsát követve, akarja, hogy országa vallás tekintetében szabad ország legyen" 23

A fejedelem az 1569. évi váradi hitvitán is a vallásszabadság mellett foglalt állást: „Hogy pedig Melius Péternek a mü szónkat megmondották, hogy a mü biro­dalmunkban nem pápálkodik, és a ministereket az igaz vallásért ne kergesse, a könyveket meg ne égesse, senkit hittel az ő vallása mellé ne kötelezzen, ez az oka: Mert a mü birodalmunkban, miképpen arról ország végezé is vagyon, mü ászt akar­juk, hogy szabadság legyen. Továbbá, tudgyuk, hogy a hit Istennek ajándéka, és a lelki esmeret semmire erőszakkal nem vitethetic"   24.

1568 előtt Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa egyes országaiban, a katolikusok és protestánsok között, a vallási együttélés és türelem védelmére ún. „vallásbékét" kötöttek. 1531-ben a svájci katolikus és reformált kantonok békekötése értelmében csak a két fél gyakorolhatja szabadon vallását. 1534-től Angliában az anglikán valláson kívül tilos volt más vallás követése. Az 1555. évi augsburgi béke szerint Német­országban mindenki szabadon gyakorolhatja a katolikus vagy az evangélikus vallást. Más vallást nem engedélyezett. Az 1559. évi Cateau-Cambresis-i békében Spanyol­ország és Franciaország kölcsönösen megállapodtak a protestantizmus kiirtásában. Erdélyben az 1557. és 1564. évi tordai országgyűlés a katolikus vallás mellett az evangélikust, majd a reformátust ismerte el bevett vallásnak. Ezek a megegyezések csak korlátozott és ideiglenes érvényű türelmet biztosítottak.

Erdély volt az egyetlen ország Európában, mely az 1568. évi tordai ország­gyűlésen törvénybe iktatta a lelkiismereti és vallásszabadságot. Ez az egyedülálló jelenség Dávid Ferenc és az unitárius reformáció magvetésének beteljesedését je­lentette. A század legfelvilágosodottabb törvénye volt, melynek teológiai alapállása a jézusi tanítás: szeressük embertársainkat megkülönböztetés nélkül. Az ország­gyűlési határozat általános érvényű volt, mindenkinek biztosította a vallás szabad gyakorlatát és terjesztését: „Ne szidalmaztassék senki a religióért senkitől...és nem engedtetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyegessön az tanításért, mert az hit Istennek ajándéka".

A tordai ediktum lehetővé tette az unitárius egyház megalapítását és meg­erősödését, hogy túlélje a későbbi üldözéseket. Ugyanakkor igazolást talál benne az a történeti tény, hogy „Az unitarizmushoz nem tapad vér és könny, amelyet a vallá­sos türelmetlenség fakaszt, s ebben a tekintetben mindenesetre kiáltotta a jézusi értelemben vett keresztény elnevezés történelmi próbáját" 25.

A tordai országgyűlés határozata elválaszthatatlan az unitárius reformátor­tól, aki meggyőződéssel vallja: Amint kezdettől fogva az igazság szeretője voltam, úgy ezután is az akarok lenni és tehetségem szerint követni az Isten tiszta igéjét. Ha pedig valamiben tévedtem volna, akik Isten igéjéből igazabbat mutatnak, megkö­szönöm és követni őket nem szégyellem25. A „megfeszült Jézus Krisztus szolgája", ahogy magát nevezi, „korának indulatait le tudta vetni, s az emberiességnek, a szellemi és lelkiismereti szabadságnak egyedülálló hősévé nőtt a XVI-ik század Európájában" 26.

A tordai ediktum az unitarizmus történelmének maradandó értéke. Nem vész el soha, megmarad, velünk él, hat reánk, újabb küzdelmekre és emberszolgálat­ra indít.

jegyzetek                              

H.A. Fisher: A history of Europe. London 1937.498—499; Charles Beard:
The Reformation of the sixteenth century. London 1883.147—183; A.H. Newman:A
manual of Church history. Philadelphia 1904. volume II.   Warga Lajos: A keresztyén
egyház történelme. Új kiadás. II. kötet. Sárospatak 1908.372—274.

Justinianus római császár (488—565) törvénykönyve 525—534 között ké­szült el, magyarra fordította Hoffmann Pál: Justinianus császár institutióinak négy
könyve. Pest 1864. A törvénykönyv halálbüntetést írt elő az aríánusok és donatisták
ellen.
   

Pilinszky János: Szög és olaj. 444.

R.H. Bainton: The travail of religious liberty, New York 1958,33—53;
R.H.Bainton: Hunted Heretic. Boston 1980.182—215. H.Karmen: The rise of tole-
tion. London 1967.22—85.

Humanisták: Erasmus, Morus Tamás, Jean Bodin, Michel Montaigne; radi­
kális reformáció képviselői: Acontius Jakab, M. Gribaldi, Ochino Bernád, Joris
Dávid, Palaeologus Jakab, Dávid Ferenc és mások.

6 Martinus Bellius (S.Castellio): De haereticis...Az eretnekekről...A württen-
bergi herceghez intézett bevezető ajánlás.

7 Epistolae theologicae. II. kiadás. Genevae 1575.20.

8 Rövid magyarázat miképpen az Antichristus az igaz Istenről való tudomant
meg homaliositota...
Albae Iuliae 1567. Fakszimile kiadás: Kolozsvár 1910; Az idé­
zeteket ebből a kiadásból vesszük. 11, 18, 83. Dávid Ferenc bibliaismerete közé-
mert volt. Arator (Szánté) István erdélyi jezsuita, Claudius Aquavivának, a rend
főnökének küldött levelében írja Dávid Ferencről, hogy „éles elméjű, erős emléke­
ző tehetséggel rendelkezett, a szent iratokban a legjáratosabb úgy, hogy az Ó- és
Újtestamentum a kisujjában volt": Veress Endre (Kiadó): Epistolae et acta jesuita-
rum Transilvaniae temporibusprincipum Báthory (1571—1613). Budapest 1911,186.4-

9 Rövid magyarázat. 6.                                                                             

10  Uo.14.                                                                                             

11    Uo.83.                                                                                              

12  Első része az Szent Irasnac külen külen részeyből vöt predicaciocnac... Albaé
Juliae MDLXIX.Ev.lev.; Az Szent Irasnac fundamentomabol vött magyarázat... Álba
Juliae MDLXVIII. E.lev.                                                                               

13Rövidmagyarázat. 12,13.                                                                

14   Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései.
Budapest 1881.470.

15   Uo.598—599.                                                                                    

16   Uo.615—628.

17    (Heltai Gáspár): Disputatio in causa sacrosanctae et semper benedictae
Trinitatis... Claudiopoli 1568.7.; Dávid Ferenc: Az váradi disputacionac avagy vetel-
kedesnec az egy Altya Istenről és annac Fiáról, az lesus Chrístusról és a Szent Lelekről
igazán való elő számlálása...
Colosvarot 1569(1570). Szövegkiadását Nagy Lajos és
Simén Domokos rendezte sajtó alá: A nagyváradi disputatio. Kolozsvár 1870.10.    

18          Dávid Ferenc: Refutatio scripti Petri Melii.. Albae Juliae MDLXVII.III.     
    19 Dávid Ferenc: Brevis enarratio disputationis Albanae. de Deo trino et Chrístí
d
uplici. Albae Juliae MDLXVIII. A iij.                                                           

20   Dávid Ferenc: Az váradi disputacionac.. 11.                                                

21   Pokoly József: A református egyház története 1556—16041. kötet. Budapest
1904. 203—204.

22   Borsos Sebestyén (Marosvásárhely, 1520?—1584, Marosvásárhety) törté­
netíró, 1562-ben kezdte írni — Székely István krónikáját felhasználva — Világnak
lett dolgairól irott krónika c. művét, amelyben 1490-től, kezdve dolgozta fel a törté­
neti eseményeket. Művét Mikó Imre adta ki az Erdélyi Történelmi Adatok 1. köte­
tében (Kolozsvár, 1855). 27,28.

Dávid Ferenc: Brevis enarratio disputationis Albanae... Z iv.Z. levél                   

24   Dávid Ferenc: Az váradi disputacionac... 130—131.

25   Dr. Varga Béla: Ami örökkévaló a Dávid Ferenc életművében. In: Keresz­
tény Magvető LXI (1929) 246.

26 Féja Géza: Régi magyarság. Budapest 1941.102.

 

 

Megjelent a Keresztény Magvető 1993. évfolyam 1. számának különlenyomataként