Átvett cikk a Magyar Nemzetből  www.mno.hu :

A Liberté rabja
Ultimátum az emberségnek: ha nem tudjuk megnyerni, elveszejtjük
2002. július 20. (25. oldal)

A beszélgetést készítette: Kormos Valéria


Az év végéig kell elkészülnie annak az angol nyelven írt, személyes vonatkozású dokumentumkötetnek, amely Gellérd Imre erdélyi unitárius lelkész tragikus sorsán keresztül a közelmúlt romániai diktatúrájának természetét
mutatja meg. Szerzője a néhai lelkész leánya, Gellérd Judit, akinek eredeti hivatása ideg- és elmegyógyász doktor, és 1988 óta él az Egyesült Államokban. Teológiai tanulmányait a bostoni egyetemen végezte. Ez év novemberében
szentelik majd unitárius lelkésszé Erdélyben.


Gellérd Judit: Igen nagy szükség lenne a kelet-európai történelem közelmúltjának valódi megismertetésére

Gellérd Judit életében ma nincsenek korlátok. Férjével, George Williams professzorral, aki a keleti vallások történésze, Kaliforniában, Chicóban él. A zene elválaszthatatlan Judit lényétől. Valahányszor Magyarországon jár, a Semmelweis orvosi kamarazenekarban hegedül vagy a budai Mátyás-templom kórusában énekel. Ezen a forró nyári napon is épp egy nyugat-európai koncertsorozatra indulnak. Itt Budapesten, a Csengery utca egyik kopottas házából éppoly természetesen lép ki, mint ahogy Indiába vagy Nepálba indul társával, ha a kutatómunka hívja őket.
Mindezek önmagukban is egy rendkívüli egyéniséget sejtetnek. De a szülőföld visszahúzó és megtartó ereje, a szellem és a tudás, a humánum összessége az, amely ennek a törékeny, derűs teremtésnek erőt adott eddigi útján. És az erkölcsi elkötelezettség, amely arra sarkallja, hogy édesapjának álmait, ezzel együtt a névtelen meggyötörtekét is valóra váltsa.
A múltról így beszél ma Budapesten Gellérd Judit:
– Édesapám ötgyerekes földműves családból származott, kiemelkedő tehetségű ember volt. Egyszerre folytatta a teológiai tanulmányait és a Bolyai Egyetemen párhuzamosan hat szakot végzett. Kezdetben elhitte, amit a kommunisták hangoztattak, hogy felkarolják a szegényeket. Voltaképp orvos szeretett volna lenni, akárcsak édesanyám, de a szegénység ezt megakadályozta. Édesapám félárvaként, édesanyám teljesen árvaként nevelkedett.
Az édesapa Siménfalván, Székelyföldön lett lelkész és tanárként alkalmazták a székelykeresztúri unitárius kollégiumban. Francia és román nyelvet, filozófiát, pszichológiát tanított. Talentuma vallástörténészként, íróként, költőként, zeneszerzőként is megmutatkozik, nem beszélve szónoki képességeiről. Megalkotja az erdélyi unitarizmus négyszáz évének szellemtörténetét, amely páratlan értékű kutatásokon alapul. Ez évtizedekkel később, az Egyesült Államokban, leánya angol nyelvű fordításában kerül a nyilvánosság elé. A hatszáz oldalas mű magyar kiadását most tervezik.
– Sok kézirat eltűnt, amikor a Securitate feldúlta az otthonunkat – emlékezik Gellérd Judit a keserű időkre. Ő gyermekként, szerencsére, nem volt szemtanúja a családot ért rendőri atrocitásoknak. Tízesztendős, amikor egy tehetségkutatás révén fölfedezik, és a marosvásárhelyi zenei és képzőművészeti iskola hegedű szakos hallgatója lesz. Az igen nívós és szigorú intézmény bentlakásos, ez egyfajta védettséget nyújt számára a külvilággal szemben.
– Korán megtanultam, hogy az élet nagy önfegyelmet követel, meg aztán nagyon szorgalmas is voltam. Jól viseltem a napi öt-hat órányi gyakorlást, amit magamra mértem. Sokat és gyorsan dolgoztam, hogy aztán legyen időm játszani. Még abban az évben, amikor felvettek, édesapámat letartóztatták. Az egyik olyan koncepciós pernek lett az áldozata, amelyet a hatalom azért indított, mert az 1956-os események nyomán le akarta fejezni az értelmiséget. Így akarták a romániai szellemi erőket elfojtani, az embereket megtörni, megfélemlíteni. Előbb persze megpróbálták édesapámat megnyerni maguknak, meghívták a kormányba, hogy képviselje az ott élő magyar kisebbséget. De ő a lelkészi hivatást választotta. Ezzel megpecsételte a sorsát. Így hangzott a verdikt: ha nem tudjuk megnyerni Gellérd Imrét, akkor elveszejtjük.
– Mennyit tudott a fenyegetettségről az a kicsi leány, aki annyira szeretett tanulni?
– Nekem nem volt szabad megmondanom senkinek, hogy ki az édesapám, mert akkor azonnal eltávolítottak volna az iskolából és állami otthonba visznek. Nemrég tudtam meg a ma Kanadában élő egykori tanárnőmtől, Birek Bihari Annától, hogy miként mentettek, óvtak engem két tanártársával, Broch Edithtel és Izsák Mártonnal együtt.
Igaz, ahhoz, hogy őt meg tudják védeni, Judit érezte, neki kimagaslóan kell teljesítenie. Eközben édesanyját, aki tanárként dolgozik, rendszeresen beidézik a Securitatéra, faggatják, fenyegetik, hogy elveszik tőle a gyerekeit. A kényszerítés hatására elválik férjétől. De gondolatban egy percre sem szakad el tőle. Minden megaláztatást, kiszorítottságot elvisel, dolgozik három ember helyett. A politikai rendőrség húsz évig figyeli, próbálja zsarolni, beszervezni.
– Nemcsak igen szép, hanem rendkívül erős akaratú asszony volt, nem boldogultak vele – meséli Judit. Az állandó lelki gyötrelem és munkahelyi megaláztatások mellett az már csak másodlagos büntetés, hogy a csonkán maradt családnak az otthonát is el kell hagynia.
– Évekig semmi hír nem jött édesapámtól, majd néhány levelezőlapból tudtuk meg, hogy él. De édesanyámnak nem volt szabad a kapcsolatot keresni vele, ezt a politikai rendőrség jól az agyába véste. Édesapámat öt év múlva egy karácsonyi napon láttuk viszont. Végtelenül lesoványodva, fizikailag megtörve, öregen jött haza. Akkor, érkezése napján, egyetlenegyszer elmesélte hol volt, mi történt vele. Később soha nem volt hajlandó beszélni nekünk erről. Magam rabtársai visszaemlékezéseiből és az akkor megjegyzett szavaiból raktam össze megpróbáltatásának történetét. Igen jellemző volt egy apróság, amely tartotta benne a lelket. A zsákvászonból készült, szedett-vedett felső öltözéke minden darabjára az én becenevemet varrta rá. Úgy hívtak otthon: Zizi. Ez igen illett rám.
Ez az epizód nyilvánvalóan az elviselhetőbb események körébe sorolható azokból az emberi tragédiákból, amelyeket a hatvanas évek romániai diktatúrája mért az értelmiségiekre, s amelyeket nyugat felé a sikerpropagandával lepleztek. A valós eseményekről angol nyelven írott kötet készül, amelyhez Gellérd Judit hosszú évekig gyűjtötte a dokumentumokat. Felkereste az egykori, még életben lévő rabtársakat, számos mélyinterjút készített, amelynek hangszalagra való rögzítése önmagában pótolhatatlan érték. A Nobel-békedíjas író, Elie Wiesel is támogatja a munkát, s vállalta az előszó megírását.
– A személyes okokon túl szeretném, hogy az angolszász világban minél többet tudjanak meg a Ceausescu-diktatúráról, módszereiről, annak áldozatairól. Fontos ez a nagyobb tájékozódás és történelmi tisztánlátás miatt is. Az Egyesült Államokban élve azt tapasztaltam, hogy még értelmiségi körökben is nagyok e téren a hiányosságok, igen nagy szükség lenne a kelet-európai történelem közelmúltjának valódi megismertetésére.
Gellérd Imrét hét évre ítélték. Előbb a kolozsvári Securitate börtönében, majd a hírhedt szamosújvári börtönben tartották, rettenetes körülmények között. (Szamosújvár román zászlókkal díszített főutcájáról ma is jól látszik a börtönépület barátságos, almazöld színűre pingált homlokzata.) Az unitárius lelkészt pszichikai kínzásnak vetették alá, injekciózták, hogy tudatát befolyásolják, s másokra nézve terhelő vallomást csikarjanak ki belőle. Nem írt alá semmit. Később a Duna-deltába, a romániai gulagra vitték, kényszermunkára. Fanyar mosollyal jegyzi meg Judit, hogy a kimustrált hajót, amely a rabok szállása volt, Libertének hívták. A kényszermunkásoknak tizenkét méter magas gátat kellett építeniük. Csak az kaphatott elfogadható ételt és levelezőlapot, aki a kitűzött normát teljesítette.
– Édesapámat betegsége miatt fiatal, erősebb testalkatú teológus társai segítették. Ha ez nincs, minden bizonnyal ott pusztul. Nem beszélve azokról a további lelki gyötrésekről, amelyeket fogva tartói eszeltek ki számára. Egy beépített embert, mint újonnan érkezett rabot bíztak meg azzal a szereppel, hogy hamis hírt vigyen rólunk. Azt állította, hogy édesanyám minket, gyerekeket megölt, majd végzett magával, s ő a temetésünket is látta. Ekkor édesapámat egy hajszál választotta el attól, hogy végezzen magával. A tábor kerítésének akart rohanni, amelybe áramot vezettek, a társai fogták le.
– Járt e valamikor a Duna-deltában, azon a vidéken, ahol édesapja raboskodott?
– Felnőtt fejjel soha – válaszolja. De mi sem jellemzi jobban a korszak kétarcúságát, hogy diákként megfordult ott, hiszen természeti szépségénél fogva a környék kedvelt kirándulóhelye volt, tán még a táborok kerítéseit is látták a távolból – idézi ma vissza a megfakult képet, majd így pergeti vissza az eltűnt időt:
– Édesapám e hamis hír tudatában élte a hátra maradt, rabságban töltött éveket. 1965-ben láttuk egymást újra. A politikai megbélyegzettség akkoriban a hétköznapokra és az emberi kapcsolatokra is rányomta a bélyegét. A régi ismerősök, ha meglátták az utcán, átmentek a másik oldalra, hogy ne kelljen köszönniük. Mindenki félt. De adódtak más megpróbáltatások is. A régi gyülekezetét nem tarthatta meg, Homoródszentmártonba irányították. Új közösséget kezdett formálni maga körül, és szellemi téren is az alkotásba menekült. Fordított, zenét szerzett, írt, kutatott, de minden tudása ellenére sem engedték, hogy megszerezze a doktori címet. Először a letartóztatása akadályozta ezt meg, ami két héttel a doktori cím megvédése előtt történt, másodjára pedig az 1971-ben született, úgynevezett kulturális revíziós törvény. Sajnos, ebben az időben az egyházi vezetők sem álltak mögötte, szinte kiközösítették. Ez még jobban fájt neki, mint a börtön, a kényszermunka. A békepapság Romániában épp úgy létezett, mint Magyarországon. Így neki is voltak közülük ellenségei, irigyei. A politikai rendőrség zaklatásai közepette dolgozott a szabadulása utáni tizenöt évben. Amikor hírét vette, hogy másodjára is le akarják tartóztatni, önkezével vetett véget az életének.
Leánya, noha a zenétől egy pillanatra sem szakadt el, az orvosi pályát választotta. A felvételiktől kezdve a pályakezdésig a kiválóak között szerepel, a tanulmányi versenyeken az ország első öt helyezettje között van.
– Tudtam, hogy magasan kell teljesítenem, mert a politikai megbélyegzettséget csak így tudom kivédeni – mondja.
De hiába kitűnő mindenből, hiába ismerik el a tudását, közlik vele, hogy a dicsőség csak az egyetemig tartott, magyar anyanyelvű lévén ne is gondoljon karrierre. Így 1978-ban áttelepül Magyarországra. Egy bőrönddel érkezik, állás, lakás, pénz nélkül. Az István-kórház belgyógyászati osztályán alkalmazzák először, ahol megbecsülik, szeretik, s ahova ma is emberi szálak fűzik.
– A munkába menekültem édesapám elvesztése után, szinte beköltöztem a kórházba. Orvos kollégáim és a vezetőim megértettek, lelkileg is segítettek. És volt egy másik kapaszkodóm, a zenekari és a kórusbeli életem. Emlékszem egy jelenésszerű álmomra, ebben édesapám szólított meg. Ekkor ismertem fel, hogy a gyógyításon túl még más feladat is vár rám: a másokért való szolgálat.
Miközben éli a kelet-európai értelmiségiek hétköznapjait, 1987-ben meghívást kap az USA-ba, a Vallásszabadság Világszövetségének kongresszusára a Stanford Egyetemre. (Idén ennek Budapest ad otthont, július végén.) Újabb fordulópont következik. Megismeri későbbi férjét, aki a rendezvény egyik előadója. A férfi a Kaliforniai Állami Egyetem neves professzora. De történik más is. Az erdélyi unitárius egyház történelmileg a legidősebb, az észak-amerikai közösség pedig jelenleg a legerősebb. Így kérik fel Gellérd Juditot a Berkeley Egyetem teológiai karának egyik kiemelt programjára, hogy lefordítsa és kötetbe rendezze édesapja fennmaradt munkáit. Az egyetem tevékenysége elismeréséül díszdoktorrá avatja. A következő években szünetelteti orvosi tevékenységét. A mindennapokban és a távlatokban egy vallási és humanitárius mozgalom körvonalai kezdenek kirajzolódni az Észak-Amerikában és Erdélyben élő unitárius vallási közösségek között. Ehhez persze rendkívüli belső energiákat kell mozgósítania. Szerencséje van abban is, hogy férje rögtön megérti, miért fontos számára ez az ügy.
– Mozgalmunk célja a kölcsönös, személyes alapokon nyugvó megismerésen, a lelki kapcsolaton túl a gazdagabb közösségekből kiinduló anyagi segítség is, amelynek sokféle formája alakult ki az idők folyamán. Az észak-amerikai unitáriusok, beleértve a kanadai testvéreinket is, tehetséges fiatalokat karolnak fel, taníttatnak, de például küldenek munkagépeket is a parasztgazdaságokba, ha a szükség úgy kívánja. Immár tizenkét évi építőmunka áll mögöttünk, s jelenleg négymillió dollárt tesz ki a segélyezési keretünk. Egyedi a mozgalmunkban, hogy nincsenek „kiválasztott vezetői”, a közösségek önállóan dolgoznak, ezáltal a kapcsolatok természetesebbek, mélyebbek és felelősségteljesebbek, mintha egy nagy adminisztráció uralkodna rajtunk. De nem csak a nyugati világból érkezik kelet felé az anyagi, szellemi erősítés. Az észak-amerikai unitárius közösségek is sokat gazdagodtak e folyamat által.
– Miben mérhető ez?
– Ráébredtek arra, hogy mennyi mindent tehetnek még másokért, új tevékenységi formák nyíltak meg előttük. Az unitárius közösségekben üldöztetéseik miatt (nem Amerikában) egyébként mindig is erős volt a társadalmi érzékenység. A hívek nézetei árnyaltabbá váltak az általuk eddig kevéssé ismert Kelet-Európa történelméről, társadalmi és emberi viszonyairól.
– A jelen egy földrészeken átívelő, személyes, élő kapcsolatrendszer. Több mint egy évtized gyarapodása, amelynek folytatásához lassan-lassan rám nem is lesz szükség – mondja bizakodva Gellérd Judit. Mögötte van már konferenciák sora, a több mint hetven észak-amerikai templomban végzett szolgálat, tizenkét kötetnyi könyv, az éjjeleket és nappalokat magába foglaló szervezőmunka. Mindez nem sikerülhetett volna a társa nélkül, aki erkölcsileg, anyagilag kezdettől fogva az ügy mellé állt. A keleti vallások tudósának pedig, akárcsak feleségének, immár mi sem természetesebb, hogy a könyvtárak csendjét, az egyetemi előadótermeket, a konferenciák helyszíneit olykor Erdély útjaival cserélik fel, vagy éppen Indiába, Nepálba vagy Tibetbe húzza őket a szív és az értelem.