Köszönet mindenért mindenkinek!

 

 

Itt állunk e csodálatosan szép templomban – s már hányadszor Uram! – amikor tornyot, harangokat, kazettás mennyezetet szenteltünk, amikor…

De itt voltunk, amikor völgyünkre tört az áradat, amikor letarolta a nyári szépséget, amikor letépte otthonok ajtaját, amikor világra nyitotta, tárta a nagykaput, amikor elragadta az emberi életeket, amikor pusztává tette a bennvalót, amikor ösz­szetörte a lelkeket.

Itt állunk előtted, és felfűzzük szavainkat újra, minden számítás, minden kétszínűség nélkül, mert Te úgyis tudod, mi van a lelkünkben, mi van a szívünkben.

Itt állunk most már egy lelki árvíz, egy lelki özönvíz után is, amely gátakat szaggatott bennünk is, hogy a fájdalom, kétségbeesés és gyász után jöjjön a rossz énünk, hogy szerezd meg, jöjjön a kapzsiság, jöjjön a közömbösség.

Itt állunk, hogy Te figyelmeztess újra, a csapás általi figyelmeztetés után szép szóval, biblikus üzenettel, hogy semmi sem a miénk – mindent megemészt a rozsda és a moly... vagy elvisz a víz. De az enyém lehet a lelkem, a tisztességet, a becsületet, önzetlenséget, részvétet, jó szándékot, megértést, felebaráti szeretetet, Istenbe való hitet hordozó lelkem.

Itt állunk, hogy újra meglássuk, újra tudatosítsuk, újra átéljük, hogy másoknak – a bajba jutottaknak, szenvedőknek, gyászolóknak, árvizet túlélteknek – szükségük van ránk, s gyávaságom, önzésem nem akadályozhat meg abban, hogy segítsek azoknak, akiket valahol, valamikor rám bíztál, Urunk.

Itt állunk, hogy újra átéljük a közösséget embertársainkkal, testvéreinkkel és Veled is, Urunk, és helyére tegyük azt, ami elromlott, azt, ami szétszakadt, azt, amit elvitt a víz, mert ha volt összetartás – kell lennie újra. Ha volt megértés – kell lennie újra. Ha volt szeretet – kell lennie újra. Ha volt megbocsátás – kell lennie újra. Ha volt hit, bizalom benned, Uram  – kell lennie újra.

Itt állunk, hogy elfogadjuk az igazságot, a Te igazságodat, Urunk, s ha ezt megtesszük, jó úton vagyunk egymás felé.

„Amikor völgyünkre tört az áradat, és hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen”,  azt gondoltuk, egyedül vagyunk a tragédiában, a pusztításban, az áradatban.

Amikor felocsúdtunk, amikor szétnéz­tünk, láttuk, hogy jönnek az ivóvízzel, az élelemmel, adományaikkal, betevő falatot ígérő gabonával, szép szóval, vigasztaló, lelket simogató, megértő szóval; jönnek segítő szándékkal, közelről és távolról, székely falvak, községek, városok jó szándékú népe; jönnek egyházainknak reménykeltő üzenetét hozó vezetői és munkásai; jön az anyaországnak nemcsak ünnepekben, de nagy vizek szorításában is velünk együtt érző népe; üzennek és jön­nek a tengeren túlról, Amerikából is hittestvéreink.

 

„Amikor völgyünkre tört az áradat,

És hegy se volt, mely mentő csúccsal
intsen,

Egyetlen kőszikla megmaradt,

Egyetlen tornyos sziklaszál az Isten.”

 

Ki velünk maradtál, előtted állunk, Urunk, és lelkünkben, elménkben forgatjuk nekünk küldött szavaidat, azokat, amelyekben időzítetten és világosan beszélsz velünk. Most is arra indítasz szavaiddal – „avagy őrizője vagyok az én atyámfiának?” –, hogy nézzünk körül. Látom, Uram, sokan élnek körülöttem. Nem egymás mellé ültetett fák vagyunk. Kapcsolatunk lehet, kapcsolatunk van egymással. Szavakból, gesztusokból, tekintetekből, mozdulatokból, jó tettekből felépült, felfűzött kapcsolat. Tőled kapott kiváltság, Uram, hogy beszélhetünk egymással, meghallgathatjuk egymást. Most is, a találkozás, az együttlét idején.

De káini örökségként lapul bennem a kérdés: „Talán őrizője vagyok az én testvéremnek, atyámfiának?” Mindenki úgy éli meg életét, ahogy akarja. Szabad ember vagyok, független. Szabad mindenkitől és mindentől, sokszor azt képzelem, még Tőled is, Uram. De vajon hová vezet a gyökerét vesztett szabadság!? Csak addig működik, mígnem egyszer engem bunkóznak le, én kerülök a jerikói út szélére, fölöttem csapnak össze a hullámok, engem sodor el az áradat. Azonnal átértékelem életemet, és kereslek Téged, Uram, és társamat, aki észrevesz, megért, lehajol és meghallgat, segít rajtam.

Rám bíztad, ránk bíztad a mellettünk élőt, Urunk, ma is ezt akarod tudatosítani bennünk: hogy fedezzük fel a másikban a testvért, akit ránk bíztál, s akire rábíztad életünket.

Szóval bíztál egymásra, de ez a szó mélységet hordoz, jézusi mélységet, mert a szavak öröme Jézus által valóssággá vált. Aki hozzá szeretne tartozni, annak felednie kell a káini kérdést, annak Jézus nyelvén kell megszólalnia. Különben idegen marad az emberek között, társ nélkül marad, s cinikus kérdésként kopognak szavai. Nem lesz súlya, hitele beszédének, mert nem tud jézusul szólni, hisz ha együtt vagyunk, általa veszi át a meg-nem -értés, a félreértés helyét az egyetértés.

Ezt az alkalmat Isten adta, hogy odafigyeljünk egymásra, hogy tudjunk köszönetet mondani Istennek és embertársainknak, minden jó szándékú testvérünknek.

Ezekkel a gondolatokkal köszöntelek Testvéreim, ezen az ünnepi órán. Ünnepi óra ez, mert téged ünnepel az én lelkem, téged, aki jöttél, segítettél, könnyet törültél. Téged, akit köszöntök most, nevedet nem említve (mert túl sok lenne a név), de akinek neve így zsong lelkemben: Testvérem.

Legyen áldás életeden, családod életén, legyen szép karácsonyod, boldog új éved – és áldott jövendőd.

 

 

2005. november 27.                                                                                                           Szombatfalvi József